A szélhámos jósnő reggeli kávéját unottan kavargatta. Már annyira gépiesen dolgozott, hogy saját magát kellett ösztönöznie. Meg tudod csinálni! Hidd el, meg tudod csinálni, csak figyeld őket. Nézz a szemébe, vedd észre az arcizmai mozdulását. A láb! Mindenképp a láb, a legárulkodóbb testrész. Nézz csak meg! Nem teszel mást, csak segítesz rajtuk, ezt akarják hallani, mindegyik. A férje túlvilági bocsánatkérését, vagy egy elveszített húg szeretetének tanúbizonyságát.Órájára nézett és megijedt, mindjárt jön a következő, mindjárt ideér, mivel először jön biztos hamarabb is érkezik majd. Fél, és minél előbb túl akar lenni, akarja a híreket, kíváncsi és a kíváncsiság nagy úr. És pont mire végére ért a gondolatnak, már kopogtak is. 

Ajtóban valóban egy idegeskedő, kezét tördelő, küszöbön áteső fiatal lány. Bocsánatot kért, amiért hamarabb jött, de pont elérte a buszt (Habár ehelyett valójában tudatosan is jött hamarabb, nem bírt egy másodpercet sem tovább otthon ülni. Előző nap órákig nézett farkasszemet a hirdetéssel. Sosem hitt a földöntúli jóslásokban, nem hitt semmiben. De csak egyszer, csak egyszer valaki elmondaná, megmondaná, mi folyik körülötte, miért történik így, ahogy történik. Ha valaki válaszokat tudna adni a kérdéseire, az mindennél többet jelentene. "Ez sem több mint egy teleshopon rendelt és azonnal álmokat összetörő kínai terméknél. Felhívom, megteszem." Így is lett. Másnap reggelt beszélték meg. "Semmit nem kell hoznom. Jó.")

Ez a lány feloldozást vár, egy mondatot, de nem tudom, kiért, miért, nem mond semmit, nem segít. Nézzük csak ruháját! Csinos. Minden mindennel passzol. Kicsit túlságosan is tökéletes. Sminkje megy a ruha színeihez, harmonizál. Mintha eltervezné minden reggel. Mintha foglalkozna ezzel a kérdéssel sokat. Ez jó, ez jó út. Miért is foglalkozik ennyit külsejével? Mit kompenzál? Mi a gond? Érdekes, elsőre nem szép, de érdekes. Milyen erős kisugárzása lenne, ha nem lenne ennyire összetört most, hisz mikor mosolyog, akkor felderül a nap. Nincs rajta fekete, nem gyászol, nincs rajta gyűrű, nem férj és alakjából és korából ítélve nincsenek gyermekei. 

Remeg a keze, tördeli ujjait, kicsit mintha nem lenne ura saját arcvonásainak, hiszen mindjárt sír! Sír? Talán több napja sír? Mi történhetett? Mi rázta meg úgy, hogy ide kellett jönnie? Ide csak azok jönnek, kik végső menedéket feloldozást várnak. Ő miért van itt? Felteszek egy -két általános kérdést, talán elárul valamit, rohannak a percek, muszáj valamit mondanom, muszáj feloldoznom!

Mondatok nem állnak össze válaszaiból, csak szavak. És igen kiderült, férfi, vagy fiú miatt jött. Most mit tegyek, mit mondjak neki, mi a jobb, ha visszaküldöm, vagy ha elválasztom? Micsoda teher, micsoda felelősség?!  Mintha csak megerősítést várna tőlem. Ő már döntött, de bizonytalan. Meglököm, továbblököm. (Lánynak zsibbadt az agya, tudja , hogy most minden szóra figyelnie kell, tudja és látja is magát, amint kilép és mindent lejegyzetel, papírra, vagy mobilba mindent. De nem tudott figyelni, nem ment. Orrfújás, szemtörlés közben nehéz. Pedig nem akart sírni, mások, idegenek előtt... De most olyan meztelennek érezte magát, olyan áttetszőnek, mint soha. Sírás helyett, inkább elpirult, miért beszél rólam úgy, mintha ismerne. Olyan mintha azok a gondolatok bugyognának ki a szájából, amelyet még magam sem mertem megfogalmazni hangosan. Rólam árul el titkot, nekem)

Megkönnyebbült, látom. El is mosolyodott, vagy mi? Vagy csak engem nyugtat meg, vagy talán magát? Örülök. Csak ne lássa rajtam, hogy mindaz, amit  a kártyalapokról, ingáról mondtam badarság. Mondok még egy-két gyertyás trükköt, amivel úgy érzi elfelejti, amit végigcsinál és ügyel a részletekre, és közben úgy érzi, majd a folyamattal együtt ki is mossa őt. Vége. Miért kérdezi, megint, hogy ennek így kellett lennie? Nem értem, talán mégiscsak meggondolta magát? Most mit mondjak, mi legyen  frappáns kivezető mondat? 

Talán idővel minden megváltozik.