Másokkal való beszélgetés során, mintha saját mondataimat hallanám.

"Én ezt, és ezt tettem le az asztalra, akkor miért nem kapok én is valami, vagy miért nem várhatom el mástól azt, amit én is megtettem."

Majd folytatja másik barátnőm, hogy megalkuvás minden a világon, amiben nem szeretnék részt venni és foglalkozom magammal, fejlődöm, és várom a jobbat.

Majd est végére megint megkapom a komfortzónából ki..... -feliratot.

Elgondolkodtam, merthogy  oké, ne legyen komfort, érezd magadat valami vákuumban, az jó... Jó, de minek? milyen szituációban? mert nem minden szituációt kell, szükséges kiborítani. persze kell változtatni, kell újat látni, befogadni nyitottnak lenni.

Elvárások.... nem tudom letenni, kell függő vagyok. Nem tudom még elengedni, mindent és mindenkit, nem tudok még úgy adni, hogy ne érezzem, hogy én is kapjak. Nem tudok pénzt, időt, energiát másnak adni, hogy ne mérjem.

Függő vagyok, segítsenek.

Néha el tudom felejteni, úrrá tudok lenni, lemondok ruháról, pénzről, időről, még volt, hogy férfiról is (de akkor is csak gyáva voltam). Menjen, hadd vigyék. Fontos, ilyenkor már megtanultam ezt is, hogy úgy engedjük el, hogy béke maradjon szívünkben.

De ma is, egy újabb értelmetlenül eltöltött nap után, elgondolkodom, mit tudok még felajánlani önzetlenül, komfortzónán belül....

Elvárom még azt is, kapaszkodom abba az álomképbe, hogy nem csak úgy születtem a földre, hogy van valami, amiért egészséges vagyok, van két kezem és lábam, ép a tudatom, elvárom, hogy legyen célom, vagy ha nincs célom, akkor elvárom, hogy ezt elfogadjam. És még mindig függő vagyok, állapítom meg szomorúan.