Nem érzem magam vallásosnak. Emlékeim szerint Krisztus meghalt a bűneinkért, és előre el is szenvedte a világ bűneit.

Szeretek önéletrajzi könyveket olvasni, valós emlékek alapján megírt, átélt élményeket. Szakad a szív, és még mindig bírja a papír.

Hogy ez a két dolog miképp ér össze? Ha csak egy tizede is igaz az e könyveknek, akkor is tátott szájjal olvasod a sorokat és közben bekezdéseket emésztesz. Abbahagyod az olvasást, megállsz, mert nem tudod, hogy a főszereplő hogy tudott ezek után létezni, tovább lélegezni, elindulni másnap. Tegnap is becsuktam a könyvet, már futott a szemem a sorokon, és gyomrom görcsben, hányingerem volt. Már olvasni sem bírtam. Emberi naivitásom egy darabja örökre elveszett. Vagy az emberi méltóság, bizalom, hit szűziességét veszítettem el?

Aztán az jutott eszembe, hogy néhány emberi sorsban (vagy legtöbben) újjáéled Krisztus alakja. Talán nem stációknak hívják, nem látványos, nem vonz tömeget, hanem mentálisan, fizikailag, csoportosan, vagy egyedül vívja meg csatáit az egyszeri ember. Mindenféle észrevehető stigmák nélkül. Korai vallási neveltetésemből rémlik, Krisztus mindenkiben benne van gondolat, ők úgy vélem nem erre, hanem a jóra utaltak, de mégis!

Egy önéletrajzi könyv után levegőt kapkodva, azt tudom állítani, hogy igen sok emberi életben, sorsban találhatunk Krisztusnyi kínt, így efféle fetisizálást, vagy kizárólagosságot csak egy embernek nyilvántartani: jogtalan.