Az egyik barátnőm mesélte, hogy az általa megkérdezett fiatal, idősebb férfiak azt állították, hogy ŐK az életük párja legyen vallásos.  Már-már mindegy a felekezet, csak higgyen. (akkor is, ha például Ő nem vallásos)

Elgondolkodtató. Miért is mondhatják ezt?

Ugye a monogámia a férfiak számára egy igen nagy lépés, kérdés. Ha megteszik ezt a lépést, akkor a kiválasztott nőnek, úgymond tökéletesnek kell lennie.

Lehet, hogy azt gondolja, hogy "Milyen lehet annak a nőnek a lelke, aki kijelenti, hogy ő márpedig semmilyen uralkodó formában nem hisz. Hogy jön ahhoz, hogy egy ember, egy olyan ember, ki életet adhat, nem hisz??

Komoly indok. Nem is tudom, hogy megéri-e ezt a merészséget meglépni! Micsoda pimaszság az egy nőtől, hogy ki merje mondani, véleményezze, hogy ő azt gondolja, hogy MI vagyunk emberek, egy életünk van és AZT igazán teljessé kell tenni. Hogy talán csak a lány azt gondolja, hogy "Nem tudom, mi volt előttem, mi lesz, és sokszor a mi van kérdés mellett is elfutunk, csak azt tudom, hogy hiszek a két kezem munkájában, elmém működésében."

Mit lehet ezek után mondani, tenni? Meddig lehet tettetni, vagy legalábbis elódázni a hitetlenséget? Ez tényleg egy tacit kétség, kétely. Meg sem fogalmazza a férfi sokszor az elutasításnak eme formáját, elég ha a lány csak utal a hitetlenségre. Férfiak kész, mennek tovább. Ennyi.

Csodálatos dolog gyermeknek életet adni, maga az élet is csodálatos ajándék, de miért gondoljuk azt, hogy a boldogsághoz hinni kell valakiben, valamiben?