egy francia filmből kölcsönöztem a címet

mintha magamra ismertem volna a filmben, bár gyilkossághoz, tablettához nem menekültem. aki nem ismerné e filmet, egy fiatal lányról szól, ki azt gondolja ki a szomszédjáról, hogy ők ketten összetartoznak, szerelmesek, és senki sem állhat közéjük, legyen szó akár az érintett férfi feleségéről, s annak magzatáról.... egyszerűen beleélte magát a lány ebbe a szerepbe (mondjuk ő beteg volt, de a betegség nevére már nem emlékszem).

én is beleéltem magam. nem szedek semmit, nem vagyok szédült, nem kell nekem orvosi segítség, így napról napra jövök rá az ő reagálásából, hogy valami nem stimmel. egy mondatom nem hangzik el jól a számból, amit előre kigondoltam. spontán beszélgetésből sem kerülök ki jól. folyton valamin megsértődöm, mert ugye ő nem olyan kedves valóságban mint álmaimban.

ilyenkor jönnek a barátok mindenféle jókivánsággal, hogy lesz másik, vagy hogy hagyd már, felejtsd el ezt a barmot. ahogy péterfy bori is elzenélte (az ellenkezőjét) már magam is útálom azt a nőt, aki vele vagyok, így  nem csoda, hogy színemet sem akarja látni.

ma megint mint nagyokos tanácsokat osztogattam neki, és a jövőbeli családjáról, gyermekeiről, feleségéről regéltem. felvetettem, h többet nem fogunk találkozni (nem bírom, h semmit nem jelentek számára). de persze, álmaimban felordított volna, hogy hogy soha?! de ő a real time-ban csak vette az adást no commenttel.

barátok mondhatják, hogy lesz másik. ritkán tetszik meg valaki és nem ok nélkül. a nők akárhogy is tagadják, folyton terveznek. 30 mp alatt mi már mindent látunk. én is terveztem vele, ahogy mondani szokták mindenem lehetett volna, ki a semmivé vált.

 nem hiszem, h lesz még egy ilyen férfi az életemben, és ez nem a világot minősíti, csak ő valóban egyedi. s remélem, hogy hosszú-hoszú évek múlva, ha szembe jön egyik gyermeke vagy ő maga, már tisztán, mint aki mindent elfeledett, mosolygok és boccintok majd felé.