Valahogy az új dolgok, azok a bizonyos elsők, megérintenek, hatásosak. Még a „rossz” új dolgok is. Aztán mindent megszoksz, nem új, hanem hagyományos lesz, unott, az életed része. Vannak dolgok, amelyekkel nem tudok kibékülni, amelyek nem válnak életem részévé.

A városban az emberek minduntalan legitimizálják a környező világgal életük gyatraságát. Valahogy igazolást keresnek, vigaszt olyan szemekben, kik előtte, meg majd utána, őket sosem látják. Síró ember hangját nem lehet megszokni. Várakoztam a Blahán, szög egyenesen néztem magam elé, próbáltam unottnak tűnni. Két méterre, pedig olyan mély problémákat vetettek az utca földjére, amely nehézségétől nemcsak a síró asszony, hanem már a baba is szűkölt. „Nem vagy otthon, nem adsz pénzt, minden a drogra megy el….stb. „

Nem akarom hallani, nem akarom tudni, nézek továbbra is előre, de szívemben és fülemben visszhangzik a család sorsa! Lehet, minden héten ezt teszik, minden héten kell a nézősereg, és ez tartja őket össze, de ott és akkor nemcsak én, az egész Blaha téri buszmegálló tökéletes csendben hallgatta a nagy puffanással leeső szavakat. Még nem vágytam annyira buszra, mint most, akármelyikre, de el innen.

Felzaklatva mentem haza, és most megint új dologként érintett meg a keleti előtt kutyával kéregető hajléktalan. ismét megragadott és felkapott az érzelmi hullámvasút: hogy vetemedhet arra valaki, hogy egy szerencsétlen állatot is bevon a kéregetésbe, hogyan? hogy lehet az, hogy én minduntalan elmegyek e mellett?

Majd megpillantom két nagy táblával valamelyik keresztény vallás híveit, amint „mit üzen a biblia című” felirat mögött állnak és beszélgetnek, várják, hogy az emberek majd odamennek és segítséget kérnek.

Az emberek pedig, nem segítséget, hanem pénzt kérnek.