Minden tiszteletem a kórházban dolgozóké, akár takarítóról, akár nővérről, orvosról

legyen szó. Hiába van doktori fokozatom, képtelen lennék helyreállítani egy másik embert. Rádöbbentem emberi mivoltom kicsinységére, törékenységére, és bekukkantottam egy teljesen más világba, ami egyébként paralel létezik világunkban, de nem tudunk róla.
Az hogy műtét-szűz voltam, az teljesen befolyásolta viselkedésemet. Nagyon féltem, hiába tájékoztattak, folyton első nap könnyeimmel küszködtem. Sajnáltam magam. Azt hogy ott kell lennem, azt, hogy mivel érdemeltem azt, hogy felnyitnak, kérdések kavarogtak bennem az altatás módjával kapcsolatosan is. Éber voltam egész nap a félelem miatt, és éjjel is.
Kaptam szurikat, beöntéseket is, nem találtam helyem, csak megadtam magam a profiknak. Áttettek egyedüli szobából, egy kétszemélyes szobába. Alvótársam egy nővérke volt, ki 45 éve dolgozik egészségügybe és mégis azt a kérdést tette fel: Hát, ezt érdemeltem ennyi munka után! Történetesen ő gyomordaganattal vették fel. Sebészet nem egy vidám hely. talán kórházak egyetlen pozitív osztálya a szülészet. oda mindenki boldogan jön, boldogan távozik. Előzetes rutin felmérések esetén belül sétálgattam a kórház parkjában, és bizony láttam síró
embert a padon. Általában publikus helyeken nem szoktunk, ha igen, sokszor nem valós okok miatt, csak úgy dühből…Ott a helyszínen a kórház kertjében, nyomós okból sírhat valaki, átértékelődnek a hangok, érzelmek. A világ. Ez nem az a fajta sírás volt, csendes visszafogott, a papír kézben, szatyor csúszott le a hölgy térdéről. Sétáltam tovább, szívem elnehezedett.
Vannak hangok, amelyek szintén felértékelődnek, más színbe kerülnek. A szirénák hangja zajjá válik a pesti milliőben. De mikor ott fekszel a kórházban, és épp az a kórház az ügyeletes, szakszóval felvevő, akkor minden sziréna, amit hallasz az hozzád jön. Kétszer is felvevős volt a kórház. Jön a mentő, gurulós kocsi nagy sebbel-lobbal sőt inkább hanggal.
Majd hallottad a sürgősségre utaló hangokat is : 33 éves férfi! Hány kiló? Mekkora? Közben próbálsz nyugodt maradni és aludni, nem ment, kb másfél órát aludtam műtét előtt. Még mindig féltem, ez később átcsúszott hidegrázásba, fázásba. Aneszteziológusok műtétemen három takarót is rámtettek, mert vállremegésem látható volt. Hiába informálnak mindenről, félsz, nem tudod mi történik, s mivel éberaltatásom volt, így attól is rettegtem, hogy végig fent leszek. De alaptalan volt félelmem, visszatekintve nem tudnék egy momentumot sem említeni, ami fájt volna. De kellően be tudja magát az ember agyban félemlíteni. Amikor utazol békaperspektívában a műtő felé háton fekve és épp tolnak be, nos, akkor legyen talpán az ember. Indulás előtt azért, feltettem a kérdés: Miben is fognak műteni? Jókat nevettek rajtam, majd kapok egy zöld sipkát és zöld bikinit , lepedő formában, mondták nevetve. Szobatársam látta rajtam félelmemet, még Édesanyám sem tudta meg, hogy kórházban vagyok, így anyám helyett, anyámként felállt nagynehezen megsimogatott még indulás előtt. Halk zene szólt a
műtőben, nagyon örültem neki, hiszen engem is ellazít a muzsika. Habár gyorsan elillant eme örömképem, hiszen csak a takarítóknak szólt a zene. Sokáig tartott a berendezkedés, toltak ide-oda. Kiderült, hogy nem én leszek az egyetlen műtött, kiírva hivatalosan én voltam csak, de az este folyamán még három beteget vettek fel, kiket sürgősségin műteni kellett. Sebész felém nézett, át a takarón, ami ellepte a műtéti helyet, és megkérdezte nevetve: Még mindig bal oldal? Vicces, remegő vállakkal kiszolgáltatott leszögelt és infúziós karral mondjál
mást.:) Semmit nem éreztem, nem mondhatom semmilyen részletre, hogy fájt volna. Műtét után, félretoltak, de mivel fél-éber voltam, nem is tudom, mennyi időt voltam bent és kint. Arra emlékszem, hogy emberek érintik meg a vállam és mondják, hogy mindjárt indulunk vissza. és igen. Toltak megint békaperspektívában vissza a  szobába. Szobatársam izgatottan várt, átemeltek, elindították az infúziót megint. Lábaim zsibbadtak, nem  éreztem még egy óráig semmit, mozdítani így nem tudtam. Teljesen és totálisan kiszolgáltatott voltam. Fejemet nem emelhettem fel éjfélig, valami folyt be a kanülön keresztül, meztelenül mint egy fa fekszem az ágyon. És igen 3szor hívtam is a nővért, aki talán 2-3 napja dolgozott egyfolytában. És mivel 1 műtött helyett 4 műtött volt, szegény nővér tömérdek kiszolgáltatott embert kapott aznapra!

Azt hittem ha lefolyik 1,5 liter infúzió, végre ihatok ehetek! persze, kis csacsi! Még inni sem ihattam, de mivel folyadékot vittek be szervezetbe, pisilnem kellett, ágytába. fekve pisilni olyan, mint ágybavizelni felnőttfejjel, néha akarattal sem megy, mert nem természetes! És persze, az is tiszta lett számomra, hogy még aznap sem ehetek semmit. Már második napja! Az kicsit megrázott, persze csak az én érdekeimet nézték, hiszen hányhatok, ha enni-inni kapok.

Végre lecsöpögtem, és kiderült az a pont is, hogy a kanül még reggelig bennem lesz. Azért az félelmetes volt, de talán azt is megszokja az ember! Amikor olyan védtelen, gyenge és kiszolgáltatott vagy, egyre kevesebb dolog miatt aggódsz. Kimehettem este 8kor azért pisilni! Nagyszerű volt! nem szerettem volna még ágytálba pisilni. De az igen meglepő volt még tőlem is, hogy kimentem (kb 10 percig tartott) pisilni és mikor visszajöttem, muszáj volt lepihennem és leizzadtam. Egy pisiben. Semmit nem akartam csak feküdni. Inni már ihattam, de már az is felmerült bennem, hogy inkább nem iszok, mert akkor nem kell elindulnom. mert igenis húzódott a bőröm. 

Otthon én vagyok a legidősebb nővér. Mindenkinek megtiltottam, hogy látogassanak. Édesanyám idős, emiatt nem gondoltam, hogy a 40 fokos melegben, felmászatom a budai hegyekbe. Sosem feledem, húgaim arcát, mikor kötél segítségével percek alatt sikerült felülnöm! Hosszú másodpercek voltak ezek! Nem mertem előttük sétálni, mert az még fájós volt és még jobban látszott volna elesettségem. A mindig erős, talpraesett nővérük alig bír felkelni! Ez nekik sokk volt! Bár persze nem maradt el a piszkálódás. "Amíg ilyen a hajad, addig nem beszélek veled!"

Helyrejöttem:). 

És miért is ez a cím? Fiatal nőként, fura volt, hogy minden vizitáló orvos, orvostanhallgató, nővérkék, belső dolgozók és bárki aki bent dolgozott annak volt esélye engem meztelenül látni! Csak felrántották a paplant, némely orvos még meg is nyomkodta a vénusz-dombi kötést! Szóval, én tudom, hogy ez a munkájuk, és naponta számos meztelen testtel dolgoznak, de nekem mégiscsak egy testem van! Mondogattam is bent, "Aki engem nem látott meztelenül, az nem nyitotta ki a szemét!"

A legviccesebb az, hogy mikor a varratokat kivették, a nővérke mondta feküdjek fel, bugyi le és várjak. Persze nem sebész jött be, hanem egy másik férfi, és valami kórházi papírról érdeklődött, én meg kiterítve! Miért is ne?:)

A gondom, csak az agyammal volt. végig lüktetett. Gondolatok folyamatosan csak jöttek, csak jöttek. Nem hagytak nyugodni.