Annyira könnyű az embernek a saját kis pocsolyájában dagonyászni és egyre mélyebbre merülni benne!

Egykori osztálytársaimmal találkoztam minap, kik korábban gyerekkorban szépen belémtapostak csúfoltak, kirándulásokon tréfákat műveltek, kelyekre az ember inkább nem emlékszik.

Mondták mennyire megváltoztam. Één? Magam nem változtam, kissé érettebb lettem. De azok, kik ujjukkal folyton felém mutogattak, kik hangoskodtak, ugyancsak nem változtak. Viszont életük nem is lett minőségileg jobb. Hallgattam a sztorikat és megsajnáltam őket. Saját kis pocsolyámat tükörtiszta kis tónak láttam. Terhekkel mentesen tértem haza.

Talán azt lehet leszűrni, hogy ha sok-sok emberi sorsot megismerünk, valóban látjuk, mások életében a magunkét?