Folyamatosan cipeljük magunkkal csomagjainkat. S nemhogy rendeltetésszerűen lepakolnánk, mihelyst megérkeztünk, újabbakat teszünk a vállunkra. Csak gyűlik vállunkon a sok meg nem válaszolt kérdés, a megjegyzések száma, a meglátott arcfintor.

Ebben nagyon jól teljesítünk mi emberek! Imádjuk felpakolni magunkat ilyen terhekkel, sőt sokszor nem is rejtjük véka alá a súlyukat, mutogatjuk a kacifántos színű méretű bőröndöket, sokszor megemeljük fejünk fölé a pakkokat, megforgatjuk, pörögtetjük az ujjunkon.

Igen szomorú, mikor idős emberek mutogatják egymásnak a megpakolt vállukat! Olyan szavakat vágnak egymásnak, amit még sokáig nehéznek tartanak majd. Csak hogy nincs annyi idő a világon, hogy ezeket a sebeket és nehézségeket feldolgozzák! Ülök és próbálom visszafejteni a mozgatórugóit rokonaim életének,  ők csendesen hallgatnak. Nekem mint ifjúkori fiatal terhelt személynek, kell az időseket kommunikálni tanítanom. Ők már elmúltak 70 évesek, nem tudhatják, hogy mikor jön el a következő alkalom, amikor a bőröndöket mutogathatják egymásnak. Hogy lehet majd azzal a tudattal élni, hogy a legutolsó beszélgetéskor is a kisgyermekkori fájdalmaikat hozták fel! Igen, az ember gyarló és sokszor nem jót és nem időben szól. De minden mondat mögött, más van, mint amelyet sokszor verbálisan kimondunk. Kérdezzünk rá, jöjjünk rá, emeljük le másról a bőröndöt, pakoljunk le, mint fel, vagy egyszerűen dobjuk le magunkról! Ne kelljen 70 évesen  keserűen mesélni másoknak a bőrönd tartalmát!