Már nem toporzékolok, nem kiáltok fel, nem megyek neki az embereknek, ha rosszat, vagy egyenlőtlenséget, gonoszságot látok. oda a fiatal énem. 

Felnőttem, bölcsebb lettem (?), vagy gyávább. Nem tudom. Egyre több érthetetlen dolog ér engem. Minél közelebb kerülsz a vezetéshez, egyre koszosabb a kezed, és csendesebb a szád. Változom, még nem tudom, hogy  mi lesz a vége. A fiatalság bolondság - mondást élem meg?

Félek már beszélni, mert folyton etikusan, és jól akarok mindent megoldani! Ez a világ nem tartja eme értékeket a legfontosabb betartandó szabályoknak. Apró lépésekkel hágom át ezeket az alapértékeimet, mentegetem magam, de eljő az idő, mikor már talán semmiképp nem lehet viselkedésemet, szájbarágásomat, meggondolatlanságomat  etikusnak, vagy jónak tartani. Tényleg félek. Nagyon nehéz, elképesztő erőbe, energiába, időbe kerül etikusnak és jónak lenni.

Miképp folyton eszembe jutnak Édesanyám szavai: Kinek jár a szája, na kinek? Az igaznak lányom.  Igazság, egy ügyvédnek gyakorlat, egy bűnösnek alibi, hallgatónak tény. számomra viszonyítás alapja. Kinek a szempontjából igaz, talán annyi igazság létezik, ahány ember létezik. mindenkinek az az igaz, amiért cselekszik.

Nem akarom már  az igazat, folyton bizonyítani, hogy te igaz voltál fárasztó egy dolog. így csendben maradok. lehet, hogy hozzászokom. Vagy nem...