Oktatok-kutatok-publikálok.

Minden pillanatban követnem kell a tudományos életet. Az idő most már tényleg a legnagyobb ellenségem. futok utána, és minden rosszul eltöltött hét, nap-óra visszaüt. 

egész nap gondolkodom, befelé a munkahelyre, a munkahelyen, és hazafelé, bár akkor már fáradt vagyok a szellemi munkára. 

Elgondolkodtam azon, hogy igaz a férfiak egész életükben dolgoznak, egész életükben építgethetik a karrierjüket, pályájukat. Egy lépés követi a másikat.

saját tudományos pályámon belül meggondolatlanság kiesni hónapokra, évekre. Nehéz visszaevickélni a tudományos életbe. És ekkor fogalmazódott meg bennem ez a gondolat, ha férfi lennék nem kellene félnem attól, hogy ha nem nyerem meg az ösztöndíjat, akkor egy évet csúszok???? 

És ha már ilyen kérdések feszítik belülről a lelket, az látszik. Szeretek dolgozni ennyi az egész, szeretem, hogy ha lépésről lépésre haladok előre, és a munkám gyümölcsöző. Félek az egészet feldobni, félretolni.

Pont ezek a gondolatok keringtek fejemben, mikor elhaladni láttam a rádayn egy aktatáskás fekete  hosszú szövetkabátos férfit. nem nézett sehova csak ment előre, nem is volt az úton, már az irodájában ült, püffölte a gépét.

Belenéztem a kirakatba, magam is hosszú fekete szövetkabátban álltam. Majd felém jött egy anyuka két gyermekkel bajlódott az egyik folyton tolni akarta a babakocsit, a másik meg már inkább önálló akart lenni, így mindig ki-kivette kezét anyukája kezéből. Édesanya uralta a helyzetet, kedvesen elmagyarázta miért is kell mellette maradnia a nagyobb gyermeknek is. Kislány rám nézett, meglátta piros rózsát kabátomon, és eltátotta a száját. Meg is állt egy pillanatra. 

Totál kiment a fejemből, hogy elvesztem a tudományos életemet, publikációimat. Csakis a kislánynak szerettem volna mesélni a rózsákról.