Immáron harmadik éve önkénteskedem. Tavaly már leírtam a tapasztalataimat, így azokra még egyszer nem térek ki, valami sajnos sosem változik :(

Link:http://splinters.blog.hu/media/image/201112/blaha_lujza_teri_etelosztasrol 

Az emberek szeretnek önkénteskedni, egyszerűen belénk van kódolva mélyen a tudatunk alatt, hogy segítsünk bajtársainon, csak meg kell adni a lehetőséget! Engem például idén többen megkerestek azzal, hogy segítenének a Blahán, ha kell szóljak neki, mert "én mindig tudok ilyen lehetőségekről"! 

Kommunikálni kell, meg kell adni az embereknek a lehetőséget, hogy két kezükkel segítsenek! Most is osztás alatt is érkeztek felajánlások, mert épp látták a híradóban. Érkezett cukrászsüti, játék, gyümölcskosár, sorolhatnám. 

Jó hasznosnak lenni, és olyna ritka az a pillanat, mikor az ember valóban az! Névtelenül, ismeretlenül ott állsz valakivel szemben, és kezébe adsz egy halavát egy jókívánsággal. A meglepő idén az az volt, hogy rengetegen kívánták vissza a Kellemes ünnepeket, rengetegen valódi mosollyal az arcukon néztek vissza rád. Még én éreztem kínosnak.

Korábban jöttem le már az osztásra,  mert ha nem vagy ott időben, akkor nem lesz feladatot, nincs rosszabb a hidegben állni és semmit nem tenni! De idén mindhárom nap kivívtam a halava osztás feladatát:), közben utánanéztem a receptnek, a hozzávalóknak, mert és ez érdekes, sokszor nem fogadták el a búzadarapudingot, pedig finom volt és meleg. Óriási logisztikai feladat eme ételosztás, több mint 6000 adagot elosztani, nagy felelősség, plusz az emberiesség faktor! Azért kezdtünk mindig idő előtt, 13 előtt, mert a legtöbb gyermekes család, már 9 óta kint állt a hidegben. hosszú volt a sor mindhárom napon, és a tülekedés, a feleselés, atrocitás sem maradt el.

Idén sok kamera és fotós jött felvenni a sort, és az osztást. Ezzel kapcsolatosan elég vegyesek az érzelmeim. Egyrészt jó dolog, hogy bekerült az Ételt az életért alapítvány neve és hitvallása, foglalkozásuk a köztudatba, jó, hogy látják miket tesznek, jó, hogy azt is látja a fotelből a társadalom, hogy igenis megkétszereződött a számuk. De miért is csodálkozunk a szám megnövekedésén? Nem gondolnám, hogy az emberek nem érezték meg a válságot, nem tudnák, hogy olyan családok is a létminimum szélére kerültek, kik tavaly csak bámészkodtak. Bámészkodás újabb kérdést nyit meg, szabad-e az embereket fotózni, felvenni? Sok kislány sálba tekerte az arcát, hogy ne vegyék fel. A kamerások észben tartották ezt, de a fotósok ritkán. Az is egy kérdés, hogy a média vajon csak azért jött ki idén, mert celebek is osztottak? Csak így lesz hír, a hír? Hír lenne az, hogy a Krisnások minden nap Budapesten két helyen is ételt osztanak?Talán ebben a világban nem, de amelyikben igen, ott talán az ételt nem is kell osztani.

Idén több jólápolt, jól öltözött családot láttam, szép kislányokat, jólápolt férfiakat, ami szintén igazolja az egyik híradóban elhangzott okot, a rezsit muszáj fizetni, így kénytelenek a családok az ételen spórolni.

Önkéntesség idén még egy számomra váratlan fordulatot hozott. Nemcsak az egyén önkéntes, hanem a család is. Mindenki hoz áldozatot. Az én családom is. Idén volt először, hogy kifakadtak otthon, hogy nem támogatom őket eléggé, hanem másoknak segítek. Nehezen értettem meg indokaikat, aztán rájöttem, hogy az emberi erő, energia, támogatás nyújtás  egyrészt valaki felé irányul, másrészt ugyanígy időt, energiát von el máshonnan. Ezt is számon kell tartani az önkéntesnek. Nem csak magáról dönt ha vállalkozik, hanem azokról is akik együtt élnek vele.