Amikor először megpillantottam az emberi szivet képen, bevallom csalódtam. Nem úgy nézett ki,  mint az a szív, amit hagyományosan rajzolunk. Én azt hittem kislánykoromban, hogy a természet ihlette (az eredetét, hogy miért rajzoljuk így, nem tudom). Kicsit becsapottnak éreztem magam amiatt, hogy ez a fontos szerv, ez a fontos érzelem nem olyan , mint a képen, nem félkörívű, nem szimmetrikus, sőt, ezt a bizonytalanságot csak az növelte,  mikor megtudtam, hogy a szív inkább test motorja, mint lelke...

Miért is jutott ez eszembe?

Összetörték a szívem. (Habár nagyon könnyű azt állítani, hogy MÁS csinált valamit, ami jaj szegény lánynak rossz. Ha őszinte magához az ember nem gondolja azt, hogy más vétett valamit ellene, hanem tudja racionálisan, hogy MI az, amibe bele sem kezd az ember. Most is mint mindig tanultam. Másik kérdés: mikor lesz vége az ÉLET iskolájának? Mikor lehet már "dolgozni"? És nemcsak tanulni?)

Szóval, összetörték a szívem. Nagyon fáj/t. Mint ejtőernyő nélkül ugrani, olyan érzés. Szűköl az ember az önsajnálattól. És most pontosan meg tudom mondani, hogy hol találhatóa szívem a bordák alatt. Mert fáj. Mert ő is szűköl. Mégiscsak együttérez velem, mégis az érzés és a test egy helyre, a szívre koncentrál.