Nekem is kell még néhány nap, hogy csak a töredékét is felfogjam, feldolgozzam annak, amit láttam, hallottam.

Nehéz erről írni.

Már reggel nyolckor kijöttek az Ételt az életért alapítvány tagjai, hogy felállítsák a sátrakat a Blahán (ők legnagyobb arányban Krisna hívők a szó legszebb értelmében). De a rengeteg ember miatt, már jóval 13 óra előtt elkezdték az ételosztást. Sőt ők már ugye le is főzték az ételeket! Mennyi munka, mennyi fáradság van ebben! Hagyma felszeleteléstől kezdve, a teafőzésig mindent ők csináltak. Minden napra, kb. 1200 adagot. Tetszik a mottójuk, hogy ne legyen éhes ember a központjuktól 5 km-en belül. Tetszik, hogy törődnek másokkal, és közvetlen a rászorultakkal.

Magam csak 13kor csatlakoztam és általában 16 óráig maradtam. Az első nap stratégiai termék osztását végeztem – cukorét. Sokan inkább becserélték volna lisztjüket még egy cukorra, de egyszerűen nemet kellett mondanom, mert nem volt annyi cukor, másrészt mögötte is rengetegen álltak, így nem tehettem meg, hogy kivételezem. Szörnyű érzés volt nemet mondani.  Azt lehetett tanácsolni, jöjjön holnap is.

Sok gyermek kesztyű, kabát nélkül. Sőt felnőtt is sál, sapka nélkül. A több órás várakozás még idegzetűket is kikezdte. Nagyon fázhattak.

Voltak, kik másnap úgy hálálták meg Krisnások kedvességét, hogy segítettek pakolni, rendezkedni, kellett is az ember, mert hát a tisztességes sorbannállás nem magyar  tulajdonság.

Kiszáradt a torkom általában már fél15-ra mert mindenkinek próbáltam Kellemes ünnepeket mondani, mosolyogni .). Krisnások nagyon kedvesek voltak velem is, nem mondták, hogy Gouranga-t kell mondanom, így nem tettem, holott csak annyit jelent „Légy boldog!”

El-elcsíptem félmondatokat, „otthon hagytam beteg, lázas gyermekeimet”, vagy „nálunk is hideg van otthon, mint itt, de legalább nem fúj a szél”.

Megfigyelhettem azt, hogy a gyerekek nem mertek szemembe nézni, mert szégyellik magukat, az anyaoroszlán szülőket, kik minél többet vinnének haza gyermeküknek, a hajléktalanokat, kik felajánlják másoknak PUFI adagjukat, mert ők nem szeretik.

Második nap számomra is kritikus volt, ennyire még nem fáztam, buta voltam nem öltöztem fel rendesen, így az osztás közben ugráltam, szökdécseltem. Hajléktalanok, meg még engem kezdtek el sajnálni, „szegényke fázik, de aranyos, hogy nekünk táncol”.

 Budapesten csak ők foglalkoznak állandó jelleggel, heti rendszerességgel ételosztással. Sőt, Karácsonykor Budapesten mindhárom nap csak ők osztottak ételt. S a világ legtermészetesebb módján teszik mindezt.

Semmi más fegyverem nincs, csak a tollam, így ezt használom. Nem tudok a rászorultakon segíteni, még annyira sem mint a Krisnások.