Azt hiszem egy párszor már elköszöntem Tőled. De nem tudok lemondani rólad, vagy az érzésről. Köszönöm, hogy újra nőnek érezhettem magam, még ily kínok árán is.

Rájöttem,- miután már minden csatornán megerősítettél engem abban, hogy nem kellek-, hogy egyáltalán elengedni sem tudlak. Így bármilyen bután is hangzik neked kell segítened, és elengedned.

De te nem teszed. Hívsz, keresel de csak érdekkel. Miért is? Naív és gyermeteg vagy és nem látod hogy fáj? Vagy önző vagy és téged nem érdekel? Vagy talán mindkettő.

Igazad lehet, nem illünk össze, de még ki sem próbáltuk, úgyhogy minden feltételezés. Egyedül vagy, voltál, ahogy én is, így kétszer megalázó a vereség.

Akartam, istenem mennyire akartam, hogy magadtól megérints! Hozzám érj. Most is hazafelé megérintettem kézfejedet. Kicsit hosszabban hagytam rajta kezem, mint illik, de te nem vetted el, mint korábban. Ez összezavart arra az estére. Mondtad, hogy türelmes vagy, tolerálod kilengéseimet. Ne tedd! Más lánnyal se! Nem tudtam érintésedtől aludni. Álmodoztam, így 59-szerre is nekifutottam a falnak. Persze, nem kerestél, nem érdeklődtél. Majd fogsz, ha kell tőlem valami.

Engedd, most az egyszer hadd legyek önző, csak egy percre! Arra a percre, mikor morfondírozol azon, hogy megkeress, majd legyintesz és inkább nem.