szerintem nem hazudok, ha azt állítom, mindenki életében volt valaki , akiért például anno bejárt az iskolába:). nekem is volt. természetesen plátói jellegű, hisz így jobban fájt. akkortájt mondjuk nem voltam vonzó, így meg is értem (kövér, félénk nyuszika). de mégiscsak rosszul viseltem ezt a tinikorszakot. sokáig bántott a mi lett volna, ha kérdés, feltételezés.

felnőttem, vagyis azt mondják:). cseppet sem vagyok nyuszi (kivülről), és már kövérnek sem mondanának. előző héten ünepeltünk. egy szülinapot, lementem egy szórakozóhelyre, és az én volt kiszemeltem,  nos, ő is ott volt.

érdekes, mert kb kétévente találkozunk valamilyen rendezvényen, bulin. azon az estén, valódi érdeklődést láttam a szemében. sőt, ha úgy fogalmazhatok tapadt rám, mint a pióca. bár , amikro lassúra hívott a gimnáziumi évekre emlékezve (azért megállt bennem az ütő, hisz ő is tudta, h anno odavoltam érte). szóval, ez még tőle is sok(k) vagy inkább kevés volt. felajánlotta, hogy folytassuk nála a partit stb. stb. ugyanúgy lelekesedett akkor értem, mint legutóbb egy másik nőért a gimiben. láttam eleget ezt a tekintetet. bevallom élveztem, fürödtem ebben az érzésben. mikor lassuztunk semmit nem éreztem, és ebben is fürödtem.

tanulság: nagyon-nagyon kevés olyan pillanat létezik az életünkben , mikor úgy érzed hogy valami helyére került. vagy csak deus ex machina -az isetni beavatkozás pozitív oldalát ragadod meg. így kezdődött az évem. szemét vagyok, tudom, de azóta is csak mosolygok , ha erre az estére gondolok (és ugye hol vannak már a gimis emlékek!).

ui.: nem kell nagyon a srácot félteni! :)