nem tudom mit gondoljak. de a saját reakcióim megijesztenek. mindig is úgy gondolkodtam, hogy férfi és nő viszonyában a szabályok a következők: 1, a nő látja a tüzet a férfi szemében (ha leső butka minden bukta), 2, szabály: ha egy férfi meg akar szerezni egy nőt.... akkor nincs se isten, se ember.

ahogy lenni szokott beleestem a saját csapdámba. még az első szabályon átmentem, de a másodikon megbuktam. de a szabály, az szabály. és ahogy viselkedem, mint egy féltékeny fúria, úgy ahogy bármelyik létező kiscsaj viselkedését megtépáznám. és ez még pluszban kiborít!

a tüzet láttam, de közel négy éve kerülgetjük egymást. egyikünknek sme jött össze egy normális hosszantartó kapcsolat. a legszöörnyűbb az, hogy jóképű, jól szitulált, normális értékrenddel bíró egyén. már-már az is eszembejutott, hogy szólok neki, hogy csak olyan nőt vegyen el (most éppen ebben a projektben utazik), akinek az értékrendje hasonlít a sajátjához. sajnálnám, ha egy semmitmondó kis tündérlány lenne a felesége, aki nem tundá  értékelni saját helyzetét.

azon tépelődtem, hogy vajon nem csak a saját fantáziám lépett elő, mivel régóta nem találkoztam olyan férfival, akit magam mellett el tudnék képzelni (nem sok céljait tudó, élettől mit várok, magabiztos, humoros, egyedülálló rohangál az utcán- emellett el tudja viselni a hisztijeimet, plusz nőnek érezhetem magam). ahogy  mondani szoktam: várok a szekunder piacra (nem szép dolog tudom).

tehát tépelődöm, nemcsak az agyam képzeli be, hogy kell nekem, vagy  tényleg.... de ahogy a második szabály szól: négy éve egy cégnél dolgozunk, és még soha meg sem környékezett, szóval, bukta. és itt a tucatnyi story vége, ez mindennapos. mindennap megszűnik valami, de mindennap születik valami olyan amiért érdemes élni (Héreikletosz szavaival élve). de kérdem én, hány holnapot kell megélnem addig?