miért hatódunk meg a lánykikérésnél? miért gyűlik könny szemünkben a templom/ az önkormányzat termében? egyáltalán, mit és miért siratunk? persze ezt ugye antropológiai, és egyéb diszciplínák már többször kutatták. ha belegondol józan parasztival az ember, akkor már el kellene kezdeni siratnunk magunkat, mikor az első randi felé battyogunk?

sirásos része meghat, de nem szeretek szomorkodni, főleg, h ezen a napon vígadni kell, nem szomorkodni.

a legutóbbi eksüvőn ültem, és azon filóztam, miért szeretek esküvőkre járni? nem a dínom-dánom evés vonz, nem is a tánc, hanem az EMBEREK, a NÁSZNÉP. ez egy olyan különleges nap, amelyen még a legelszántabb rosszakaró rokon is összeszedi magát, és megpróbálja a maximumot kihozni . sokfajta esküvőn voltam, de az egyetlen közös motívum: a SZERETET. szeretik a házasulandó párocskát,-egyébként ők szegénykéim általában annyira nyúzottak arra napra, hogy alig állnak a lábukon-, de a násznép legalább találkozik egymással, a rokonok beszélgetnek, jól érzik magukat, kedvesek egymáshoz, és figyelmesek(!), és minden gondolatuk a fiatal pár boldogsága körül jár, vagy legalább is töprengenek: a jövőjükön,  a játszadozó gyermekeken, a saját esküvőjükön, és azon, hogy többször kellene talalkozniuk. olyan mint egy óriási karácsony. ezt szeretem az esküvőkben, fürödtem abban a szeretetben, amelyet a párnak szántak, de úgy mindenkit behálózott.