„Jobbra tarts!- és megrántotta kezemet a vezető a sötétben, és elindított. Összezavarodtam. Épp hogy csak beléptünk a vaksötétbe, zavarunkban persze a zaj, a beszéd felerősödött. A sötétben, egyszerűen, nem ment a koncentráció. Így balra mentem, rossz irányba vezetve a csapatot. Persze kiigazítottak minket, de eme megrázó első élmény, hogy nem találom a helyem, fokozódott. Konyhának mondott helyiség, ami számomra nem fedte fel magát, arra gondoltam, mi lesz, ha nem találok ki, elvesztem a sok ember közt, a sötétben. Tapogatóztam, lóbáltam kezem, hátha találok valamit. Zavarunkban fel-felnevettünk, ami nem jó, mert a hangzavartól az irányításokat sem hallod. Valaki a szemembe nyúlt, de nem érdekelt, mert magam is egy ösvényt kerestem, neki-neki menve tárgyaknak, embereknek. Konyha és fürdőszoba. A tárgyak, amelyek valóban léteznének, de elképzelhetetlen fény, szín nélkül, csak puszta alakját érzed, tudod, hogy egy vágódeszka, neked is van otthon, de még arrébb tenni sem mernéd, hova? Eszembe jutott, hogy bárcsak megtekinthetném fényben is. Ezt azóta is hiányolom. Mire emlékszem? Erre a sötét képre? Vagy a tárgyakra? Le tudnám-e írni emlékezetből a szobákat? Kétlem. Utcajelenetben a hangok félrevezettek, és beütöttem magam egy bringába. Fájt. Erőltetetten pislogtam. De semmi. Hallom messziről a hangot, hogy induljunk visszafelé. Komolyan elgondolkodtam, hogy az merre lehet, mert most jöttünk egy irányból... Még jó, hogy tapsol. Örülök. Egy szűkebb helyre megyünk, ami a totál vak sötétben, nem mond semmit, most is együtt meneteltünk, mint kis, szorgalmas hangyák. A szűk helyen leültettek és beszélgetést kezdeményezett a vezető. A sokktól mindenkinek elállt a szava. Hümmögtünk, percek kellettek ahhoz, hogy megpróbáljunk értelmes mondatokat kiadni. Volt, aki meg sem szólalt. Én még mindig azzal voltam elfoglalva, hogy „lássak” valamit. Meresztettem szemem. De még mindig semmi. Úgy éreztem, hogy még 10-20 perc beszélgetés és bepánikolok. Fészkelődtem. Pedig érezhetném azt is, hogy visszamentünk az időben és egy meleg anyaméhben fekszem, sötét van, és nincs gond. Teljesen megbíztam azokban, kikkel voltam. Közelebb kerültünk, pedig 30 perce még idegenek voltunk. -Most pedig szobrot nézünk! És megint érzem, hogy elkapják a karom, és elindítanak egy irányba. Szinte használhatatlanok voltak ujjaim. Csak járták, csak járták a szobrokat, arányokat kerestem, de mintha teljes zűrzavar lenne, mintha egy megfejthetetlen kód felett ültem volna órákig. Nem állt össze a kép. Még akkor is így éreztem, mikor már kinn voltunk a „fényben”. -Láthatatlan kiállítást ajánlom minden egyes barátom számára. Felejthetetlen, megismételhetetlen.