Énekelt, talán azokat a dalokat, amelyeket maga is gyermekkorában hallott. Némelyik liturgikus, némelyik szórakoztató volt. Megpróbálta kiénekelni a sorokat, a betűket. Nem hangosan, de azért halhatóan tette mindezt. Közben együtt döcögtünk a 7-s buszon Buda felé. Talán fájt neki valami, valami, ami sosem jön vissza, ami kiszakadt és nem szólt, hogy utána már csak üresség marad, így dallal tölti meg szívét, amely egyszerre nyugtató és kellően lefoglalja a gondolkodást, hogy másra ne jusson idő, hogy ne nézzen szét, ne vegye észre azt, ami másnak oly nyilvánvaló.

Köztudott, hogy az éneklés által csökken a félelem. Ő csak énekelt. Nem ismertem egyik dalt sem, pedig magyarul volt. Lehet, hogy kedves emlékeket idézett fel benne, egy olyan helyre kalauzolta, ahol minden szép volt, jó volt.

Ahogy átértünk Budára, mintha elfogyott volna a hangja, kedve. Lassan Móriczra érkeztünk, le kellett szállnom, de szerettem volna megnézni, ki az, ösztönösen hajtott a vágy, a kíváncsiság. Talán az az idős fehérhajú asszony-e az, vagy a szatyra mellett ülő középkorú nő? De abbahagyta az éneklést én meg nem láttam, hogy honnan, merről jött a hang. Közben mindenki csendben elkerülte a másik tekintetét.