Mindig az volt az álmom, hogy az Andrássy úton fogok sétálni, mert ugye a járdát mindig a fák beárnyalják, és a Dózsáról szinte szakrális élmény a fénybe lépni, mert déltől már Andrássyra süt a nap.
Nagy vágta esemény meghozta nekem eme élményt. Lezárták a körutat, léphettem a széles útra, a sok nézelődő bóklászó, sörpadra vágyó, vagy vágtát néző emberek közé.
Más is élvezte eme élményt, senki nem vágyott a járdára, hanem lassan a tömeggel áramlott egyik vagy másik irányba. Szép, lassan közelítettük meg az Oktogont, láttunk több vágta pavilonját, országok standjait, persze folyt a sör és a kenyérlángos illata terjedt.
Kik is voltunk mi? Többnyire, külföldiek meresztették szemüket, az összes turistát bevonzotta most az Unesco műemlék körútja. Kapkodták, forgatták szemüket, vibráltak, a gyönyörű épületek, az ételek, a nők közt. Szemük csillogott, mintha megnyerték volna az ötös lottót. 
Szembesütött erősen a nap, hunyorítva közlekedtem, de így is megfigyelhető volt: a csókhullám. Mintha az utolsó gyönyörű napsütéses délután fényével boldogsághormon jutna a párokhoz. Mintha a tavaszt hozná vissza az őszi napsugár, azt a tavaszt, amely nem jött el idén. A párok a sok sok önmaga vagy Andrássy út fotózás közben egy- egy csókot nyomtak, amely mint egy szurkolói hullámot sejtetve tömegeken át utánzásra talált, mint a mosoly, a taps, úgy terjedt a csók ott az Andrássyn. 
Volt, ki bringával haladt előre a tömegen keresztül, mert nem akart kimaradni az élményből, nem akart a szélén öt perc alatt át illetve túlhaladni. De senki nem lökdösődött. Hosszú sor állt még a szerencsejáték mobil fogadóirodája előtt, úgy magyarosan, mint mindig hittünk és hiszünk, egy cetliben, 5 számban.
Mindig zenét hallgatva sétálok, kizárom a külvilágot, de ott a tömegben, ahol érezhető volt az, hogy nem tudok kizárni senkit, ott, bevontam őket, hallgattam a párbeszédeket. Hősöket, ahogy szólnak az utcán és rapzenéjükre, kosárra dobnak magas fiúk trambulinugrás plusz szajtó kombó után, tátott szájjal tapsoltam a közönséggel, és tömeggé váltunk.
Az emberi csorda megállíthatatlan, főleg ilyen napsütésben, könnyedén lépkedtek tovább nem is nézve körbe, nem ismertünk sem rendőrt, se vezetőt, se body guardot, miénk volt a körút! Eljutottam Oktogonig, még mindig sör-lángos-kolbász-ruhaboltok széles kínálata mellett, majd belebotlottam az Opera épületen kívüli színházi előadásába. Magyarul-angolul-olaszul énekeltek modern darabot. Színes díszlet, operazene, előadás mi kell több a népnek! Vonzotta a szemeket – lelkeket! Nem bírtam már elmékkészítő ösztönömmel, lefotóztam (lásd alább). 
Találkoztam néhány múlt emberével, ahogy sétálnak tova a jövőjükkel.
Elnéptelenedtek a mellékutcák, mindenki a körút felé hajtott, ki lassan, ki sietősen, ki párban, ki csapatostul. 
Átvettük az Andrássy felett az uralmat, megszálltuk és élveztük minden percét, és senki nem volt másiknak a haragosa, nem vonulni mentünk valamilyen cél miatt a Hősök terére, csak felderítettük, átéltük milyen gyalogosan a napsütötte úton bandukolni.