Hétvégén épp a teniszfelszereléssel, üdítővel a kézben, ütővel egyensúlyozva szálltam volna fel. Hozzám lépett a mozgólépcső előtt egy lány. Nagyon zavartnak tűnt, vibrált. Megkérdezte, hogy belémkarolhat-e a mozgólépcsőn, mert ő fél.

Láttam az arcán, hogy nem poénkodik, hogy igenis zavarban is van, és igenis olyan személynek tart, kit megtisztelhet eme titka megosztásával.

1 mpercig gondolkodhattam azon, hogy vajon az enyém, vagy az ő félelme a nagyobb? Bevallom, magam sem szívesen utazom mozgólépcsőn, főleg ennyi cuccal, azonban én inkább felfelé rettegek. De láttam, hogy az én félelmem elenyésző az ő totál szorongásához képest.

Néha gyengének, néha poénosnak tartjuk, néha ügyet sem vetünk a másik félelmére. Nem akartam őt terhelni a saját kis gondommal. Megengedtem, hogy belémkaroljon, sőt próbáltam nyugtatni lefelé, de hiába ő már sűrű falak mögött a sötétben félt. Előre nézett szúrósan, nem törődve a kinti világgal.