Elgondolkodtam azon, hogyha eme arcbénulás 10-12 éves koromba ér, akkor nem látom-e másképp a világot, nem gondolom-e úgy, hogy ez annyira csodálatos és ijesztő is egyben, hogy motiváljon ahhoz, hogy orvos legyek?

Előző héten, ha megszakadtam volna sem mozdult volna a fél arcom, toporzékoltam, ugráltam, ráijesztettem, munkára bírtam minden formában, ő meg, bal arcfelem, hetykén nemet mondott. Szinte a nyelvét öltötte rám, márpedig ő egy tapottat sem mozdul.

Eltelik két hét, kezelések, gyógyszerek, masszírozás, "ráolvasás", gyógyteák és elindul valami, mozog, életre kel, a megfagyott szörny, újra engedelmeskedik. Hihetetlen ez a fordulat, ez a logika! Ha ezt átélem korábban biztos élek a lehetőséggel és azt a több évet, amit közgazdaságtanba fektettem, fektettem volna az orvostudományba. És amilyen szenvedélyes, motivált megállíthatatlan vagyok végig is csináltam volna!

Nos, talán ez is ijesztő egy kicsit. Egyrészt, mi történt volna ha..., másrészt ha ez így van, mennyi mindent szintén NEM lettem :)!

Az AGY egy hardver, ha kell fiatalkorban orvoslás szoftvert installáljuk, ha kell a műszaki, máskor a közgazdaságtant!

Az most azért piszkál, hogy milyen jó univerzális az orvoslás, az egyetlen olyan professzió, amelyet a világon mindenhol ugyanúgy beszélik, hogyha bárhol szenvedés van, itthonról csapatok indulhatnak el segíteni (ki mondaná el ezt egy másik professzióról), tehát az önkéntesség a segítségnyújtás már eleve egy nagyszerű hozadéka a szakmának. 

Hm, remélem a következő életemben, korábban bénul le az arcom... Inkább azt mondom, korábban ösztönöz valamilyen esemény az orvostudományhoz.