Nem szoktam  indiai filmet nézni, nekem kicsit túl édes, mindig happy end a vége, de végig szenvednek majd örökre együtt lesznek a hősök. Tudtam, hogy itt is az lesz, de nagyszerű volt, a korkép. Az indiai utcagyerekekről alkotott kép, felnőttek nélkül, támogatás nélkül.  Hasonló film volt annak idején az Isten városa is.

A szerény srác a felhajtás miatt indul a játékon. Persze pont szerencsés, hogy az életben a negatív élmények erősen észbevésték azokat a válaszokat, amelyeket adnia kell. Így a játék alatt nem hogy izgatott lett, hanem újra és újra át kellett élnie azokat a rég elfelejtett eseményeket, amelyek azzá tették ami. Az anyja elvesztését, a gyermeki éhínséget, a csonkításokat, a gyermekprostítúciót...A néző elég hamar a főhős mellé áll, hiába ütik verik, az őr meg is fogalmazza:  'mindig igazat mondasz?'. Nehéz mások igazmondásával szembenézni, valahogy tisztelik ezen embereket, míg ember maradsz a többiek között. És ekkor nyilvánul meg másokban, hogy ők menyire messze estek ettől, hiszen csodálnak egy olyan dolgot, igazmondást, amelyet talán már nem birtokolnak. Az igazság azért is egy különc dolog, csodálni való, mert őrültek, azok kik kimerik mondani, amit gondolnak vélnek a világról. Dosztojevszkij A félkegyelmű főszereplője is hasonló igazságot hordozott, ő betegségével érdemelte ki, hogy mások figyelnek rá, nehogy kijöjjön rajta a kór, és ezt a szereplő az igazmondásával, szikár nézéssel érte el.

 Akik szembe tudnak nézni hunyorgás nélkül a másikkal. Egyszerűen az arcukon van. Az ő arcán is ott volt, az ártatlanság a tisztaság, a feltétlen szeretet, szerelem. A nézők is tisztelték ezt, hamar megszerettük a figurát. 

Jómagam nagyon meghatódtam, hiszen belegondoltam, értem még semelyik férfi nem tett ennyi mindent. Valahogy ez is lenyűgözött engem.