"Az igaznak csak a szája jár!" -hallom Édesanyám szavait fülemben, mikor arra gondolok, hogy AKKORA igazságtalanság ért engem, vagy vagyok szemtanúja, hogy legszívesebben bosszút forralnék és végigvinném...Aztán eszembe jut a pozitív pszichológia (no meg Anyám), hogy nem éri meg! Gyomromnak, már ez is káros volt, amit eddig csináltam! De IGAZAM van!

Miért kell az embereknek többször ugyanazt a leckét megtanulniuk? Miért nem elég a tapasztalt elme véleménye? Miért nem tudnak az emberek, jó és rossz ember között választani? És ha csak én nem látom jól a dolgokat, miért nem tudok enni? Miért nem tudok túllenni? 

Van egyáltalán vajmi értelme annak, ha valaki IGAZAT mond, cselekszik, érez? Vagy az egész, csak egy tűnő (rém)álom, aminek a végén nincs semmi? És NEM is ez számít? Csak az, hogy megfelelő embereket szálakon mozgass? Lehet a szeretet kötelékei, szálai egy önként  vállalt bábjáték? De a megfontolt, tudatos játszma az emberekkel, amely szintén a szeretetet használja fel, az szintén egyfajta bábjáték de nem önkéntes, hanem valaki által kiválasztott formális bábjáték? 

Minden hozzáállás kérdése, mondogatom magamban, hasztalan, mert enni nem tudok. Bosszút forralok, de nem viszem véghez.. Nem aljasodom le odáig. Bosszúról lemondok, mert tönkremegyek még a neve hallatán is. De még mindig IGAZAM van. Így is marad, hogy én tudom. Valakit elveszítettem, még fáj. Remélem a formális bábjáték szabályait ismeri, bár kétlem, mert a főjátékos most rajta gyakorol.