Egy hónap múlva lesz az esküvője. Kb 3-4 éve ismerem, sosem tekintett olyan lánynak, akivel leélné az életét. Túl harsány, erős, kemény vagyok. Eleinte még fájt, aztán megszoktam, majd kerültem társaságát, vagyis kevesebbszer találkoztunk és az idő, nos, igen, az mindent elmos, felemészt... Most meghívott az esküvőjére, mondtam, nem vagyunk olyan közeli ismerősök, nem kell költségeket növelni. De mivel fontosnak tartotta igent mondtam.

E héten kétszer is találkoztunk,  furcsa volt és itt a túlzott magányosság szemüvegén keresztül azt mondom, hogy mintha nyitna felém: foglalkozik, beszélget velem, megfogja kezem, nem véletlenül, táncol velem, felkap, verekszik velem.  Vajon én vagyok ennnyire magányos, hogy ennek külön posztot szentelek?  Vagy csak a nősülés előtti pánik?