agyamba ez a szó belevésődött, mint mantra a vallásosok fejébe.

pszichoterror- ezt alkalmazom, mondta a srác és szemében nem volt könyörület. vége.

Márai: Az igazi, Judit ...és az utóhang - könyve jutott eszembe több órával és telesírt zsebkendővel később. ugye, az elsőben egy feleség számol be férje mennyire odavolt egy cselédlányért, mennyire kívánta, de mindig is elérhetetlen volt számára.

judit, az utóhang- részben maga a cselédlány vall -  másik oldalról. egy teljesen más szemszögből látjuk ugyanazt a képet, háromszöget. Márai olvasásával azért hagytam fel, mert nagyon melankólikus, szomorú. akkor, évekkel ezelőtt nekem ez sok volt. most emlékszem szavaira, a jelenetre. én, a szerelmi bánatommal, úgy el voltam telve, mint macska a finom tejszínnel, megmártóztam mélyére mentem, és mivel a srác tudta, így észrevétlenül(?) hatással voltam rá, mert ő bizony tűrt (nem kellettem neki, de tűrt). tűrte szeszélyeimet, megjegyzéseimet. én meg mondatról, mondatra többet akartam, így mélyebbre ástam gödrömet. már-már azt hittem hozzám tartozik, csak épp duzzog, így személyes számára sértő, bántó "poénokkal" is alátámasztottam, az én igen nagy fájdalmamat.

betelt a pohár nála. nem csodálom. de hogy én sosem láttam, judit szemszögéből?? sosem vettem észre, hogy még két megjegyzés és lobban a láng, és kész. elvesztettem,- ahogy Spielrein és Freud is fogalmaz: rombolási vágy az alapelemünk, mint az életben maradási vágy- leromboltam nemcsak nő-képemet, emberi mivoltomat is.

szóval, pszichoterror, mondogatom, talán ha sokszor teszem elmegy az éle. de nem. még fáj.