Valahogy az kell, hogy mindenhonnan a dallamos olasz nyelv hangozzon. Az a hangzás, amely megragadta a zeneszerzők fantáziáját, ahonnan a brava, signorina, amore származik.
Valahogy az kell, hogy ha lemész az utcára, mint NŐ, hangsúlyozom, nem csinos, szép stb., hanem mint csak egy NŐ, akkor a férfiak merjenek rád nézni, merjenek hangot adni tetszésüknek, merjenek szemedbe nézni, és te mint NŐ, azon nyomban kihúzod magad, és feltöltődsz, és élsz.
Valahogy az kell, hogy az autósok, kiknek maguknak is van egy két vespa-juk, motorjuk, előreengedjék a motorosokat, illendően, akik a pirosban rágyújtanak, kikacsintanak, vagy esetleg szóba elegyednek egymással.
Valahogy az kell, hogy tiszteljük a vasárnapot, mikor minden megáll, bezár sem egy bar, sem egy kávézó nincs nyitva. Elvétve, rejtve egy két ember, kik maguk is turisták, de pont ma érkeztek és szétnéznek.
Valahogy az kell, hogy vasárnap este 6 óra felé a férfiak (az apák) az utcára levigyék gyermekeket játszani, vagy csak tologatják őket, vagy kezükben tartva beszélgessenek, mint Apák az Apákkal.
Valahogy az kell, hogy ha leszálltunk a vespáról bukósisakkal (ami olaszul casco), akkor abban vegyünk magunknak cigit (sokat dohányoznak és majdnem mindenhol lehetséges), vagy croissaint, de társaloghatunk is az utcán csak úgy bukósisakban. És ha már leugrottunk, ne állítsuk le a motort, mert bízok másokban, senki nem ugrik rá, de én mindjárt végzek (láttunk búgó vespát, autót is).
Valahogy az kell, hogy az utcán (Via Garibaldi- Genova) legyen kihelyezett hangszóró, ahonnan délutánonként jazz szól (mikor voltunk Louis Armstrong szólt), amit idősek hallgatnak székecskékről.
Valahogy az kell, hogy a generációk segítség egymást, hogy nagymama az unokával, vagy lányával járja az utcát, padon üldögéljenek a nagy kékséget nézve (Portofino), és pletykáljanak, ki nősült meg, kinek az unokája mit csinál.
Valahogy az kell, hogy a férfiak az utcára elegánsan lépjenek (Genova). Nem csilicsálé nyakkendőben, és ingben, hanem sötétkék öltönyhöz, fehér ing, és kék nyakkendő, bőr lábbeli és napszemüveg. Elegancia, báj, kedvesség.
Valahogy az kell, hogy ha a nagy kékségnél lakunk, az utcán ne az autók, hanem a csónakok parkoljanak, színesen, ahogy a falaink (Manarola).
Valahogy az kell, hogy ha bárban sangria-t rendelsz, akkor az ottani szülinaposok tortájából és ételéből is jusson neked.
Valahogy az kell, hogy ha elmész egy bár, (mi egyébként teljes félrefordítás a magyar bárokhoz képest, reggel is és este is közösségteremtő funkciója van, ittas embert még láttam onnan kijönni) vagy caffé előtt akkor az orrod teljen meg vajas croissaint-kávé-szivar leírhatatlan illatával.
Valahogy az kell, hogy bárhová nézel a családok hangosak (általában a vita tárgya csak annyi, hogy 10 percre kell szívem a tésztát odatenni, nem 15-re), de összetartanak. Az utcán a csók, a virág megszokott, bármilyen korosztályra nézve!!!!!!!!!!!
Valahogy az kell, hogy ha cinque terre-n van a nyaralód, akkor a teraszon, il Giornale-t olvass (egyébként is sokan olvasnak az olaszoknál), miközben megy a tévé, és előtted a nagy kékség (Corniglia). 
Valahogy az kell, hogy az élet egyébként is hangos legyen körülötted, a szűk utcákon az erős és állandó mentőszirénát felhangosítja a tégla és az ablak. A sportközvetítések közben a tévé, és a rádió felerősödik és lakásokat lép át.
Valahogy az kell, hogy a „dolce far niente” ne csak a szemedet, hanem a szívedet is megnyissa.