Lakást keresek. Pásztázok minden épületet. Nini, itt egy sarokerkély! Elképzelem, ahogy a fény minden oldalról elfoglalja a nappalit, utat tör könyörtelenül az összes szín fehér világa, megmosdatja átfürdeti az összes bútort, felületet. Fantáziámban megjelennek a lakók, a csodálatos lakások időleges bitorlói, honfoglalói. Lélegzik és él a lakás, hangos, és haragos, ha gond van, majd szerethető a nevetéstől.

Figyelmem az utca másik oldalára téved, hiszen mozgásnak indul az ablak, óhh, de csak a függöny mond zavarodottan jóreggelt a gazdájának: és indul a nap! Meglepve tapasztalom eme új élményeket, eddig sosem érdekelt más nappalija, ma meg le sem veszem figyelmemet a lakóhelyekről, néha mimikával is alátámasztom, fintorgok, irigykedem, vagy örülök, mások bőségének: Itt egy tetőtér, de csodás, ott egy francia erkély! Belelátom magam egyikbe - másikba, mit csinálnék, hogy élnék ott, milyen lenne, ottani bitorlónak. Hirdetéseket nézve, még közelebb kerülök lakások belső szentélyéhez lesarkítva olyan, mint egy állás-, vagy társkereső: jönnek  a mi tetszik, hogy tetszik, majd jönnek a pro és kontra érvek, megközelítések. Hol és kivel képzelem ezt el?

Zsong a fejem a látott lehetőségektől, újabb és újabb dátummal jelölt kedvencekbe mentem életem lehetséges helyszíneit, mintha kis üveggolyó(bis)ként egy mély puha kesztyűbe helyezném őket, arra az esetre,  amint társasjátékteret kell választanom.

„Jobbra tarts!- és megrántotta kezemet a vezető a sötétben, és elindított. Összezavarodtam. Épp hogy csak beléptünk a vaksötétbe, zavarunkban persze a zaj, a beszéd felerősödött. A sötétben, egyszerűen, nem ment a koncentráció. Így balra mentem, rossz irányba vezetve a csapatot. Persze kiigazítottak minket, de eme megrázó első élmény, hogy nem találom a helyem, fokozódott. Konyhának mondott helyiség, ami számomra nem fedte fel magát, arra gondoltam, mi lesz, ha nem találok ki, elvesztem a sok ember közt, a sötétben. Tapogatóztam, lóbáltam kezem, hátha találok valamit. Zavarunkban fel-felnevettünk, ami nem jó, mert a hangzavartól az irányításokat sem hallod. Valaki a szemembe nyúlt, de nem érdekelt, mert magam is egy ösvényt kerestem, neki-neki menve tárgyaknak, embereknek. Konyha és fürdőszoba. A tárgyak, amelyek valóban léteznének, de elképzelhetetlen fény, szín nélkül, csak puszta alakját érzed, tudod, hogy egy vágódeszka, neked is van otthon, de még arrébb tenni sem mernéd, hova? Eszembe jutott, hogy bárcsak megtekinthetném fényben is. Ezt azóta is hiányolom. Mire emlékszem? Erre a sötét képre? Vagy a tárgyakra? Le tudnám-e írni emlékezetből a szobákat? Kétlem. Utcajelenetben a hangok félrevezettek, és beütöttem magam egy bringába. Fájt. Erőltetetten pislogtam. De semmi. Hallom messziről a hangot, hogy induljunk visszafelé. Komolyan elgondolkodtam, hogy az merre lehet, mert most jöttünk egy irányból... Még jó, hogy tapsol. Örülök. Egy szűkebb helyre megyünk, ami a totál vak sötétben, nem mond semmit, most is együtt meneteltünk, mint kis, szorgalmas hangyák. A szűk helyen leültettek és beszélgetést kezdeményezett a vezető. A sokktól mindenkinek elállt a szava. Hümmögtünk, percek kellettek ahhoz, hogy megpróbáljunk értelmes mondatokat kiadni. Volt, aki meg sem szólalt. Én még mindig azzal voltam elfoglalva, hogy „lássak” valamit. Meresztettem szemem. De még mindig semmi. Úgy éreztem, hogy még 10-20 perc beszélgetés és bepánikolok. Fészkelődtem. Pedig érezhetném azt is, hogy visszamentünk az időben és egy meleg anyaméhben fekszem, sötét van, és nincs gond. Teljesen megbíztam azokban, kikkel voltam. Közelebb kerültünk, pedig 30 perce még idegenek voltunk. -Most pedig szobrot nézünk! És megint érzem, hogy elkapják a karom, és elindítanak egy irányba. Szinte használhatatlanok voltak ujjaim. Csak járták, csak járták a szobrokat, arányokat kerestem, de mintha teljes zűrzavar lenne, mintha egy megfejthetetlen kód felett ültem volna órákig. Nem állt össze a kép. Még akkor is így éreztem, mikor már kinn voltunk a „fényben”. -Láthatatlan kiállítást ajánlom minden egyes barátom számára. Felejthetetlen, megismételhetetlen. 

Hallottam, amiket mondtak. Business is business. Jegyzeteltem őrülten, minden szó fontos, jelentőségteljes, mintha vártam volna az enigma kód titkát, csüngtem szavaikon. A konferencián kiemelve voltak azok az emberek, akik fórumbeszélgetésen részt vettek. Majd viccelni kezdtek, nem értettem, egymással, nevettek körülöttem, pedig nem értették a poént, én is nevettem. Feltekintettem és mindegyikük keresztbe tett lábbal könnyen válaszolt, magabiztosan.

Feltűnt az egyik férfitag cipője. Ott ülünk, és én csak a cipőt bámulok, szép , piros színű volt, az én kedvencem, bámulom, miért is? Tetszik? Igen. Felvenném? nem hiszem. Nézem tovább, majd átsiklik figyelmem másik  pár cipőre, ő is fintorogva visszanéz. Miért is fura? Azon túl, hogy jegyzetelés helyett cipőket bámulok?? 

Mert a cipők talpa, TISZTA volt.... Tiszta??? Nézek le saját konferencia cipőmre gyorsan... Nos, szegény magassarkúm, látott már jobb, szebb napokat. Nézek vissza, már-már pimaszul nevetnek a kis meztelen talpak!

Elképzelhető, futott át agyamon, elképzelhető, hogy ezek a talpak még nem láttak aszfaltot? Hogy nem jutottak el a kosz, mocsok földjére? Hogy autóba be és autóból ki az életük? Megint nevetnek. Most nem is hallottam, min. Töprengek. Azoknak jegyzeteljem gondolatait, akik még nem jártak utcán egy ideje... forog a világ, nézek körbe, mint valami rossz cipőfetisiszta kémlelem a cipőtalpakat...Nem a cipő rendezettségére vagyok kíváncsi, hanem a talpak tisztaságára. Olyan egyedül érzem magam. Úgy érzem más világban élünk.

Írnék minden olyan dologról, ami valóban megtörténik velünk. Mikor eszedbe jut egy nagyszerű ötlet takarítás közben. Mikor ki tudja hányadszor csapod le az órát, ami ötpercenként csörög, és neked egy pillanatnak tűnik. Mikor egész napodat egy rémálom fertőzi meg, mert benne éjjel szörnyű dolog történt. Mikor véletlenül találkozol egy régi baráttal, és a véletlen fogalmát keresed. Mikor elmosolyogsz, mikor felcsendül kedvenc számod a rádióból. Mikor beteg vagy, és tényleg használhatatlan, rosszkedvű, lázas és iszonyatosan kiszolgáltatott. Mikor egészséges vagy, és visszagondolsz, hogy napokkal ezelőtt fel sem tudtál kelni. Mikor még pihennél egy kicsit, de már a gyerekek a nyakadon ugrálnak. Mikor fekhelyet találsz, elpilledsz és hálát adsz. Mikor nap mint nap főzöl, aprítasz, vágsz és csak úgy megy az idő. Mikor visszagondolva számtalan kenyeret kentél meg. Mikor, együtt sírsz a kisbabával, mert te fáradt vagy, ő pedig nyűgös, éhes és ki tudja, de fáradt vagy.  Mikor csak úgy húzod az időt, nem döntesz, csak létezel, lélegzel. Mikor napokig nem takarítasz, nem csinálsz semmit vegetálsz. Mikor úgy érzed magadra sem tudsz vigyázni, nemhogy másra. Mikor szomszédok a növények vízigénye miatt panaszkodnak. Mikor kollégáid cserben hagynak és duplán dolgozol. Mikor nem tudod kiben bízz meg, és csak úgy butaságokat mondasz. Mikor annyira magányos vagy, hogy romantikus filmek már szinte bosszantanak. Mikor van, hogy napokig nem beszélsz férjeddel, mert nehéz együtt élni, összeszokni, súrlódások vannak. Mikor belemész mások játékába, és hagyod rángatni magad, mert szereted. Mikor egyre élénkebbé sminkeled magad, mert már egyre kevésbé bízol magadban, maszkot építesz. Mikor mindig másokra irigykedsz, mert nem bírsz szembenézni saját valóságoddal. Mikor mindenki szépnek és okosnak tart, de te még mindig mást látsz magadban. Mikor a politika szétránt egy szerelmet. Mikor a tudományt papolod naphosszat és egyre messzebb kerülsz tőle. Mikor a gazdagság barátságokat tép el. Mikor véletlenül tanúja vagy egy kislány pillangókergetésének. Mikor naphosszat csak mellette ülnél. Mikor egy koncerten hátrapillantasz és a tömeg boldog. Mikor végre tudod, hogy amit mondtál, azt jókor, jónak mondtad. Mikor csak úgy megölelnek. Mikor az hív fel, akire gondoltál. Mikor minden héten ugyanaz a napi rutinod. Mikor edzés után kidőlsz. Mikor tudod, hogy mindig minden megismétlődik, és sosem lesz vége. Mikor úgy érzed, megszakadsz. Mikor gyönyörűen megterítettél. Mikor már a gondolatától és elmosolyodsz. Mikor csak úgy boldog vagy. 

És még sorolhatnám magam és mások valós élményeiből a rengeteg olyan pillanatot, amit nem láttam még vásznon. Én erről írnék.

Valahogy az kell, hogy mindenhonnan a dallamos olasz nyelv hangozzon. Az a hangzás, amely megragadta a zeneszerzők fantáziáját, ahonnan a brava, signorina, amore származik.
Valahogy az kell, hogy ha lemész az utcára, mint NŐ, hangsúlyozom, nem csinos, szép stb., hanem mint csak egy NŐ, akkor a férfiak merjenek rád nézni, merjenek hangot adni tetszésüknek, merjenek szemedbe nézni, és te mint NŐ, azon nyomban kihúzod magad, és feltöltődsz, és élsz.
Valahogy az kell, hogy az autósok, kiknek maguknak is van egy két vespa-juk, motorjuk, előreengedjék a motorosokat, illendően, akik a pirosban rágyújtanak, kikacsintanak, vagy esetleg szóba elegyednek egymással.
Valahogy az kell, hogy tiszteljük a vasárnapot, mikor minden megáll, bezár sem egy bar, sem egy kávézó nincs nyitva. Elvétve, rejtve egy két ember, kik maguk is turisták, de pont ma érkeztek és szétnéznek.
Valahogy az kell, hogy vasárnap este 6 óra felé a férfiak (az apák) az utcára levigyék gyermekeket játszani, vagy csak tologatják őket, vagy kezükben tartva beszélgessenek, mint Apák az Apákkal.
Valahogy az kell, hogy ha leszálltunk a vespáról bukósisakkal (ami olaszul casco), akkor abban vegyünk magunknak cigit (sokat dohányoznak és majdnem mindenhol lehetséges), vagy croissaint, de társaloghatunk is az utcán csak úgy bukósisakban. És ha már leugrottunk, ne állítsuk le a motort, mert bízok másokban, senki nem ugrik rá, de én mindjárt végzek (láttunk búgó vespát, autót is).
Valahogy az kell, hogy az utcán (Via Garibaldi- Genova) legyen kihelyezett hangszóró, ahonnan délutánonként jazz szól (mikor voltunk Louis Armstrong szólt), amit idősek hallgatnak székecskékről.
Valahogy az kell, hogy a generációk segítség egymást, hogy nagymama az unokával, vagy lányával járja az utcát, padon üldögéljenek a nagy kékséget nézve (Portofino), és pletykáljanak, ki nősült meg, kinek az unokája mit csinál.
Valahogy az kell, hogy a férfiak az utcára elegánsan lépjenek (Genova). Nem csilicsálé nyakkendőben, és ingben, hanem sötétkék öltönyhöz, fehér ing, és kék nyakkendő, bőr lábbeli és napszemüveg. Elegancia, báj, kedvesség.
Valahogy az kell, hogy ha a nagy kékségnél lakunk, az utcán ne az autók, hanem a csónakok parkoljanak, színesen, ahogy a falaink (Manarola).
Valahogy az kell, hogy ha bárban sangria-t rendelsz, akkor az ottani szülinaposok tortájából és ételéből is jusson neked.
Valahogy az kell, hogy ha elmész egy bár, (mi egyébként teljes félrefordítás a magyar bárokhoz képest, reggel is és este is közösségteremtő funkciója van, ittas embert még láttam onnan kijönni) vagy caffé előtt akkor az orrod teljen meg vajas croissaint-kávé-szivar leírhatatlan illatával.
Valahogy az kell, hogy bárhová nézel a családok hangosak (általában a vita tárgya csak annyi, hogy 10 percre kell szívem a tésztát odatenni, nem 15-re), de összetartanak. Az utcán a csók, a virág megszokott, bármilyen korosztályra nézve!!!!!!!!!!!
Valahogy az kell, hogy ha cinque terre-n van a nyaralód, akkor a teraszon, il Giornale-t olvass (egyébként is sokan olvasnak az olaszoknál), miközben megy a tévé, és előtted a nagy kékség (Corniglia). 
Valahogy az kell, hogy az élet egyébként is hangos legyen körülötted, a szűk utcákon az erős és állandó mentőszirénát felhangosítja a tégla és az ablak. A sportközvetítések közben a tévé, és a rádió felerősödik és lakásokat lép át.
Valahogy az kell, hogy a „dolce far niente” ne csak a szemedet, hanem a szívedet is megnyissa.

Nekem nem áll össze itt most semmi. Se isten, sem ember, sem univerzum ura. Most mégis egyedül vagyunk? Olyan szép volt abban ringatni magamat, hogy mások leveszik a terhet a döntéseimről...

És most, itt állok pőrén, fázom, és egyedül.

Szeretem a karmikus humort. Kicsit fanyarabb mint az angol, de aki tudja kezelni, és nevetni felette, annak jó.

 Zene be, lépések előre, oda kell érnem még zárás előtt, mondom magamban, sétálok át a hídon. Azt gondolom, hogy ha véletlenül meglátom őt - és már a híd végén járok-, akkor így fogok inteni, és ott mindenki előtt -egy kisebb angol királynésan - kezemet intésre mozdítottam.

Biztosan léptem tovább, hiszen nem lesz itt, 4 éve járok arra, sosem pillantottam meg. Két lépést követve megláttam a villamosmegállóban. Ami azért is érdekes, mert nem volt rajtam szemüveg, de megláttam. Előbb gyakorolt kis intés helyett, integetésre váltott a kezem. Mintha önálló életre kelt volna, az előbb megbeszélt, csak intek és továbbmegyekből, az erősen integetek és utcán átfutok lett. Milyen is a szív és az ész kommunikációja?

Szóval, ma mikor hazajöttem jöttem csak rá, hogy megint milyen karmikus "vicces" szituációba kerültem! Nos, ha nincsenek véletlenek, akkor okkal láttam meg őt, nekem kellett tanulnom abból, hogy még nem tudok elmenni egy intéssel mellette. 

Azt sem tudom még, hogy például alszom-e ma, legutóbbi poénos esetben, nem tudtam...

Ma lesegítettem troliról, egy csökkentlátású szőke kislányt, anyja egyik kezét fogta én meg a másikat, én voltam a korlát folytatása. Majd anyja visszasietett a trolira a bőröndjükért is. A kislány gyorsan átcsúsztatta karomról kiskezét és megragadta az enyémet, belémkapaszkodott. Oly hirtelen esett meg velem, hogy sokkolt az effajta teljes bizalom. Azokban a másodpercekben teljesen kiszolgáltatott volt a kislány, egy tőle idegen embernek. Utána még sokáig éreztem kezét, tenyeremben. Megint tanultam valamit.

Másokkal való beszélgetés során, mintha saját mondataimat hallanám.

"Én ezt, és ezt tettem le az asztalra, akkor miért nem kapok én is valami, vagy miért nem várhatom el mástól azt, amit én is megtettem."

Majd folytatja másik barátnőm, hogy megalkuvás minden a világon, amiben nem szeretnék részt venni és foglalkozom magammal, fejlődöm, és várom a jobbat.

Majd est végére megint megkapom a komfortzónából ki..... -feliratot.

Elgondolkodtam, merthogy  oké, ne legyen komfort, érezd magadat valami vákuumban, az jó... Jó, de minek? milyen szituációban? mert nem minden szituációt kell, szükséges kiborítani. persze kell változtatni, kell újat látni, befogadni nyitottnak lenni.

Elvárások.... nem tudom letenni, kell függő vagyok. Nem tudom még elengedni, mindent és mindenkit, nem tudok még úgy adni, hogy ne érezzem, hogy én is kapjak. Nem tudok pénzt, időt, energiát másnak adni, hogy ne mérjem.

Függő vagyok, segítsenek.

Néha el tudom felejteni, úrrá tudok lenni, lemondok ruháról, pénzről, időről, még volt, hogy férfiról is (de akkor is csak gyáva voltam). Menjen, hadd vigyék. Fontos, ilyenkor már megtanultam ezt is, hogy úgy engedjük el, hogy béke maradjon szívünkben.

De ma is, egy újabb értelmetlenül eltöltött nap után, elgondolkodom, mit tudok még felajánlani önzetlenül, komfortzónán belül....

Elvárom még azt is, kapaszkodom abba az álomképbe, hogy nem csak úgy születtem a földre, hogy van valami, amiért egészséges vagyok, van két kezem és lábam, ép a tudatom, elvárom, hogy legyen célom, vagy ha nincs célom, akkor elvárom, hogy ezt elfogadjam. És még mindig függő vagyok, állapítom meg szomorúan. 

Bizalom mint kulcsszó ránehezedik mindenre és mindenkire. A biciklisre, ki bízik a gyalogos monoton járásában,a vállalkozások az üzletének a folytonosságában, a szerelmesek a másikban, az elveszettek a holnapban...

Megtaláltam, rátaláltam erre a szóra ma délután, és nem engedem. Remény, mellett a bizalom szó hiányzott a szótáramból.

Manapság könnyen kikezdhető eme bizalom, nő és férfi között. A kineziológus szerint mi nők, rontottuk el a világot, a férfiak világképét. Mai fiatal férfiak számos esetben beszámolnak golddigger lányokról, akik csak a pénzes, márkás pasikra hajtanak, saját biztonságukat előtérbe helyezve, ez persze nemcsak azon fiúknak szúr szemet, akik jól keresnek, és megfelelnek eme skatulyának, hanem azoknak is, akik elszenvedték már az ilyesféle visszautasítást. Egyszerűen ezek a lányok nem állnak szóba olyan férfival, akinek nem olyan a ruhája, cipője, autója, mint ami a felső tízezerbe tartozóknak. Úgy tudom, az édesanyák képzik ilyenné a szép lányokat, habár a műnővé alakítás, divatnak megfelelés is okot ad erre. Folyamatos műtétek elvégzése is sok pénzbe kerül.

De a férfiak sem jobbak! Mivel a lányok, mint pávák sétálnak a placcon, a férfiak elkezdtek válogatni, külsőségek szerint osztályozni. Van, aki olyan önbizalomhiányban szenved, hogy a férfi barátainak ítéletétől függ, és azok párválasztási szokásaitól, így ő nem magának, hanem egy egész társaságnak választ barátnőt, tehát maga mellé köt Ken egy Barbiet. Van olyan srác, aki meg ugyanolyan menő csajt keres mint maga. Ne csak eltartsa, hanem önellátó is legyen a lány. Felső tízezer újratermelése. Aztán meg ott van, a mindennap új lányt keresek fel, teljesen vad, és felületes férfi. Minél inkább idősebb lesz, annál inkább elvetemült és gyorsabb a hódításban, és kiégettebb... Instagram hashtag-jai közt, korábban létezett egy olyan #zsak=megdugtam és itt több srác egyéjszakás kalandjainak lányképét reggel, vagy esti buliban tette fel, #zsak hashtaggel... Nos, ez nem építette ki nálam a bizalmat. Undorító és szánalmas, de még a lányoktól is.

És persze van egy elég vékony réteg kedves, és rendes fiúkkal, kik egyetemi éveik alatt, után egy kettő évvel elvették volt barátnőjüket, és élik a "normális életüket".

Önbizalom hiányában, csak síró kisgyerekek vagyunk... A bizalom pótlására már rengeteg gyógyírt ismerünk: márkás holmik fejezik ki személytelenségünket és bújunk bele máséba, autó, óra és más státuszszimbólumok magunkra tűzdelése, is csak meghosszabbított birtoklási és tulajdonlási vágyunk, és mint pávatollakat hordjuk magunkon. Felnagyítjuk szemünket, és mellünket, kiemeljük nőies formáinkat, mint az állatvilágban. És ha mindezzel kész vagyunk, többieket is erre buzdítunk, és fogadunk be egy divat mítosszal egybekevert világunkba.

Elindítjuk a fogyasztói társadalmat.

Emiatt nagyon hamar elfelejtkezünk a bizalomról, hiszen vannak jól bevált pót receptek, műtét, beszéd, pletyka, ruha, termék, stb., amelyek segítségével sosem tűnik elő, hogy valójában belül sírunk. Nincs sajnos olyan tükör, amelyben valódi önmagunkat látnánk, amelyben nem az ego kerekedik felül, és miatta nem akarunk mi is valami fölé kerekedni. 

Ma volt az utcánkban alomtalanítás. Imádok megszabadulni a szeméttől, a lomokról, a megmaradt füzetektől, mindattól, ami nem tartozik a szűkös hétköznapokba, valamiért tudok élni nélküle, most is menni fog.

Kidobtam tucat használt táskámat, még volt közte jó is, cipőket, amit mindig csak tologattam szerkényről, szekrényre, mert úgyis elfér.... elfér, de minek porosodik nálam?

Meditáltam kicsit.

Majd rájöttem, lomtalanítanom kellene, nemcsak a fizikai tárgyaim tárházában, hanem lelkemben, érzelmeimben is. A régi, visszatérő félelmek és siránkozások, az olyan pasik közt, kik nem válaszolnak, nem jönnek.

Csinálok egy zárszámadást, és lomtalanítok, kell a hely az újnak. Ki mindegyikkel! Fájó érzésekkel, miértekkel, és azzal, hogy még egy percet rájuk vesztegelek! :)

minden egyes órával csökken a bizalmam.

ülök a vákuumban, várom a kosztolányi mondatod.

egy sorodat, egy hivatalos értesítésedet.

nem, nem még tartom magam, bízok a soromban.

ki tudja, hátha most, hátha azzal a maillel kápráztatsz el

hátha úgy fogalmazol, ahogy én képzelem el.

kapaszkodom abba a képbe, amit a szemedben láttam.

hinni szeretném, hogy amilyen jeleket fogtam tőled,

az igaz, és nem holmi feltételezés.

felkelek újra, ha nem kellek majd neked.

sokszor és sokan törték be lelkemet.

egyre komorabb lesz világképem, amit sem oldás,

sem kineziológia nem gyógyít.

mert akit már többször nyíltan visszautasítottak,

az már tényleg tud valamit örökre. tudja azt például, hogy

másnap újra felkel a nap. és újra éhes lesz a test, a lélek, az elme.

Zágrábi séta

Aki valaha oroszt tanult, annak e földön sok babér terem. Bár először le kell győzni a fel-feltörő röhögőgörcsöt, ami a latinbetűs orosz szavak láttán érez. De hisz ez pont olyan, mint amikor otthon fonetikusan leírtam! Ez a kétszeres áttétel sokszor előjön majd a nyelv láttán, hallatán. Habár azt mondják, hogy a kezdeti öröm, eufória, amit a nyelv ismertsége jelent -orosz előtanulmányok esetén- hátránnyá válik később, ha komolyabban foglalkozik valaki a nyelvvel, merthogy azért imitt-amott más... Így talán mindkettőből egy harmadik nyelvet kreál.

Feltűnő a kávézóbeli állandó tömeg. Nem sok a turista, ezért úgy tűnik a helyi lakosok látogatják nap és órák hosszat a kávézókat. Úgy tudom, hogy a horvát tengerpart kiadására specializálódott az egész horvát hátország, ezért aztán majd mindenki visszafogottan, kávézókban várja ki a szezon kezdetétJ

Fele annyian vannak, mint mi és az átlagjövedelmük, majd kétszer akkora mint a mienk: 200 000 ft. Ez a csodálkozás csak akkor folytatódik, mikor megnézed az árakat, hiszen minden 15-20 %-kal drágább mint Pesten, pedig csak (?) egy kis faluba csöppentünk. Maga Zágráb 1-2 nap alatt bőven bejárható.

Ha már kiestünk a boltokból, és túléltük a kávézót, akkor aztán figyeljünk oda az utcán! Majd mindenhol egyirányúak az utcák, de ők bátran bárhol megállnak, vészvillogó be, és parkol, majd elindul. Nincs metrójuk, ezért a tömeget(?) kék villamosok szállítják. Villamossínek nincsenek szépen elszeparálva, mint nálunk, emiatt nagyon hamar lehet örök barátságot kötni eggyel. Ha itt élsz, nagyon-nagyon meg kell tanulnod pöccre parkolnod! Kb. két sáv és villamos sín mellett alig lehet elférni, logit modell megoldás: vagy parkolsz, vagy sétálsz a járdán.

És milyen autók vannak! Nem ám, a régi posztkommunista csodák,hanem új csodajárgányok általában kisebb autók (pont parkolás miatt), pl. Mini Morrisok, Smart autócsodák. Hm, talán szláv szokás, a külsőségekre adni. Az autót azt látják, azt mutassuk meg mindenkinek!

A zebra az egyetlen hely, ahol gyalogosként észrevesznek, így senki nem néz fel az átkelőn, egyébként félelmetes, hiszen úgy bíznak a vezetőkben.

Mivel valóban porszemnyi a város, kettőt lépsz és már a másik téren vagy, így az építkezési stílusok is rendre váltják egymást, talán épületenként. Lépünk egyet-kettőt és  a pesti hetedik kerületben, járunk, majd még kettőt és már a patinás Andrássyn vagyunk, majd még egy szökkenés után máris Pécs belvárosában találjuk magunkat kis kétemeletes házakkal körülvéve. Kissé eklektikus a kép, mint a búcsúban van itt minden.

Az óriási katedrális, olyan mint az Eiffel torony Párizsban. Vezeti a szemet, nem lehet eltévedni, habár hiába minden próbálkozás, nem, itt még én sem tudtam eltévedni, mert minden oly kicsi, elveszni sem lehet.

Jellasics szobor merre mutat problémakörre a válaszom: se nem Magyarország, se nem Szerbia felé nem mutat. Tök háttal van nekünk.

Mivel nincs járda, mert hogy arra parkolnak, értelemszerű, hogy nincs is biciklis út. Na, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek bringák. Nos, szerintetek hogy oldják ezt meg, fel? Igen, jól tippeltétek, a maradék járdán próbálkoznak hajtani, ami a dimbes-dombos környezet miatt igencsak lassú folyamatJ. Amíg Pesten még sosem értek hozzám bringások, most itt élőben sikerült kétszer is meg-megpihentetnie magát a cangásnak rajtam, merthogy nem volt hely. Pardon!-mondta, én meg örültem, hogy pont akkor nem álltam meg, léptem jobbra stb.

Egyébként is szeretnek itt az emberek másokhoz dörgölőzni. A személyes tér fogalom tisztázásakor gondolom, itt senki nem ért rá, pont a parton dolgozott. Belépnek, pedig lenne helye, megérintenek, pedig te nem nyúltál feléjük homályos, áttetsző szemekkel.

Ami meglepett: mindenki beszél angolul. A közértes is. Miért is? Persze, a régi nóta: feliratosan sugározzák a külföldi flmeket, szappanoperákat stb. Így nemcsak angolban, hanem az összes szláv nyelvben otthonosan mozognak.

Itt még a magas barna –barna férfiak aránya is igen magasJ

Több éve a párizsi CDG reptéren vettem észre a jelenséget. Eltévedtem a reptéren, húztam bőröndömet, sorra száguldó, tolakodó, váró, fáradt utasok körös-körül.

Vártam a kis buszomat, amely bevisz a belvárosba. 

Minden a logisztika körül forog.

AZ ember, hogy lásson, tapasztaljon, halljon meg dolgokat, ahhoz (még) el kell vinni! ODA kell szállítani. Eszköz kell hozzá, akár repülő, kisbusz, taxi valami. Vigyük egyik helyről, másikra. És tapasztaljunk!!! Semmi sem jobb egy személyiségnek, léleknek, ha lát MÁS kultúrát, MÁS embereket, MÁS nyelvet, egyszerűen MÁST. Kicsit pöffeszkedik, panaszkodik, semmi sem tetszik neki, vagy minden tetszik, de érez és értékel, elrendez.

Menjünk, gondolkodjunk tovább! Még mindig reptér, várok-várakozom, sorban állok kajáért, mert már nagyon nagyon megéheztem, energiabevitel (szállítás!!!), majd toalett felé is sorba állok, ismét csak anyagszállítás. Fizikailag lemerülünk, megállunk, lelassítunk élelem nélkül. Motiváció a mozgásra az anyagbevitel, az energiabeszállítás.

Jó helyen várakoztam a kisbuszra, épp megérkezett, mikor eszembe jutott, hogy JÓ IDŐBEN, jó helyen, lenni is logisztika. 

Szóval, minden logisztika!

Nem is emberek vagyunk, hanem vízfolyam. Megyünk folyunk, elérünk, találkozunk, egybefolyunk majd tovasiklunk kis patakokban.

Ma találkoztam egy emberrel, akitől megint tanultam. Elengedésről volt szó, hogy mennyire bűvös szó. És mostanában használom is, és segít. Mire, egyszerű válasza volt: Van, akinek meg kell tanulnia elengedni, azért találkozik sok olyan esettel, hogy engedjen. 

Rögtön viszontkérdése? És elfogadni, tudsz-e? Még tanulom azt is -mondtam tömören.

Örülök eme két mondatnak. 

 Nem érzem magam vallásosnak. Emlékeim szerint Krisztus meghalt a bűneinkért, és előre el is szenvedte a világ bűneit.

Szeretek önéletrajzi könyveket olvasni, valós emlékek alapján megírt, átélt élményeket. Szakad a szív, és még mindig bírja a papír.

Hogy ez a két dolog miképp ér össze? Ha csak egy tizede is igaz az e könyveknek, akkor is tátott szájjal olvasod a sorokat és közben bekezdéseket emésztesz. Abbahagyod az olvasást, megállsz, mert nem tudod, hogy a főszereplő hogy tudott ezek után létezni, tovább lélegezni, elindulni másnap. Tegnap is becsuktam a könyvet, már futott a szemem a sorokon, és gyomrom görcsben, hányingerem volt. Már olvasni sem bírtam. Emberi naivitásom egy darabja örökre elveszett. Vagy az emberi méltóság, bizalom, hit szűziességét veszítettem el?

Aztán az jutott eszembe, hogy néhány emberi sorsban (vagy legtöbben) újjáéled Krisztus alakja. Talán nem stációknak hívják, nem látványos, nem vonz tömeget, hanem mentálisan, fizikailag, csoportosan, vagy egyedül vívja meg csatáit az egyszeri ember. Mindenféle észrevehető stigmák nélkül. Korai vallási neveltetésemből rémlik, Krisztus mindenkiben benne van gondolat, ők úgy vélem nem erre, hanem a jóra utaltak, de mégis!

Egy önéletrajzi könyv után levegőt kapkodva, azt tudom állítani, hogy igen sok emberi életben, sorsban találhatunk Krisztusnyi kínt, így efféle fetisizálást, vagy kizárólagosságot csak egy embernek nyilvántartani: jogtalan.

Énekelt, talán azokat a dalokat, amelyeket maga is gyermekkorában hallott. Némelyik liturgikus, némelyik szórakoztató volt. Megpróbálta kiénekelni a sorokat, a betűket. Nem hangosan, de azért halhatóan tette mindezt. Közben együtt döcögtünk a 7-s buszon Buda felé. Talán fájt neki valami, valami, ami sosem jön vissza, ami kiszakadt és nem szólt, hogy utána már csak üresség marad, így dallal tölti meg szívét, amely egyszerre nyugtató és kellően lefoglalja a gondolkodást, hogy másra ne jusson idő, hogy ne nézzen szét, ne vegye észre azt, ami másnak oly nyilvánvaló.

Köztudott, hogy az éneklés által csökken a félelem. Ő csak énekelt. Nem ismertem egyik dalt sem, pedig magyarul volt. Lehet, hogy kedves emlékeket idézett fel benne, egy olyan helyre kalauzolta, ahol minden szép volt, jó volt.

Ahogy átértünk Budára, mintha elfogyott volna a hangja, kedve. Lassan Móriczra érkeztünk, le kellett szállnom, de szerettem volna megnézni, ki az, ösztönösen hajtott a vágy, a kíváncsiság. Talán az az idős fehérhajú asszony-e az, vagy a szatyra mellett ülő középkorú nő? De abbahagyta az éneklést én meg nem láttam, hogy honnan, merről jött a hang. Közben mindenki csendben elkerülte a másik tekintetét.

Ősidők óta az emberek vadásszák azon élményeket, amelyek érdekesek, még érdekesebbek, lásd cirkusz, lovagpárbaj, kivégzések.

Ma is a magas arousal szint miatt nézzük azokat a 3-D-s, villogó, akciódús, véres, pörgős filmeket. Egy film már nem lehet olyan melankólikus mint Egy asszony illata, vagy olyan mély mint az Ilyenek voltunk. Már olyan bonyolult, vagy egyenesen érthetetlen forgatókönyv kell a sikerhez. Kevés rendező, vagy író tud igazi meglepetéseket okozni (pl.: Almodovar filmjei).

De milyen érdekes az, hogy mi emberek elvárjuk, hogy szórakozzunk, hogy változatosságot lássunk és emellett az emberi lelkek egyre csupaszodnak, puritánabbak lettek.

Az emberi viselkedés alapösztönzője, érdeke: PÉNZ, HATALOM, SZEX/SZERELEM. 

Figyelem az embereket, néha ösztönből érzem, mit akarnak mondani szavak nélkül, figyelem és látom a követező lépésüket, mert logikus ha visszabontod az előző három alap mozgató értékre, tökéletesen logikus a lépésük.

Ezért is írtam, hogy lepj meg, hogy néha olyan jól jönne egy teljesen önkéntelen lépés. Hiszen Proper szerint minden elméletet a megdöntése jellemez (falszifikációs elmélet) :)

Nem hiszek a boldogságban

Nem hiszek a megbánásban

Közöld, hogy csak ennyi az élet

Mond, hogy csak emiatt éltem

Mert, ha nem teszed

Én csak magamat emésztem

Nem látom a jövőt, 

A hamarosan eljövőt

Barát, férj, család homályban

S ha meghalok, másnap akkor is a nap ragyog.

Országos konferencia első estéjének rézangyalos pálinkái megindítja majd minden otthonról elszökött férfi fantáziáját. Kétgyermekes apukák lépnek felém, táncolni hívnak, suttognak fülembe. amíg az egyedülálló férfiak, még az első lépést sem teszik meg, a függetlenek nem törődnek már az etikettel.

mikor ezt szóvá tettem egy férfinek, válasza: miért bontottad ki a hajad? 

igen, ez az én hibám. it's my fault. minden bizonnyal.

Első látásra szerelem volt. Tudtam, hogy megszerzem, hogy az enyém lesz, kerüljön akármibe. Ott állt, hivalkodó és kacér volt. Nem tudtam levenni róla a szemem. Állta a pillantásom. Nemcsak enyémet, mindenkiét. Akartam. Csodásan festett a nappali fényben, színes, selymes valójában pimaszul csalogatott mindenkit befelé. Nem más volt Ő, mint hundertwasseres kendő.

Alkut kötöttem magammal, csúnya egy alkut. Majd ha így, meg így megy a sorsom, ha sikerül ezt, vagy azt elérnem, akkor egyszer majd, megengedhetem magamnak, akkor egyszer az enyém lesz.

Sok évig csak szemeztem vele a kirakaton túlról, mindig csak-csak arra sétáltam, Váci utcán, hátha megpillanthatom. Csak megnézem jól van-e, megvan-e?

Múltak az évek, de semmi. Majd egyszer véletlenül megtudtam, hogy a kendőm közel húszezer forintba kerül. Nagyot nyeltem, hiszen húszezer az, húszezer. Számoltam, osztottam kifejeztem étkezésben, számlákban. Nem ment. Nem lettünk egymáséi.

Idén, az alku egy részét teljesítettem, megtettem, túltettem néhány ponton és eljött a pillanat, amikor úgy éreztem, fittyet hányok a számlákra, a máshova is elkölthető összeg nagyságára és belépek, megveszem.

Mindez Olaszországban ért engem. Beléptem, kértem a kendőt. Volt. Két méretet mutattak, azt amelyik érdekelt, amelyikkel közös húron pendülünk, akit szeretek és megérdemelten átvehettem volna, az 600 eurót, azaz közel 180 000 ft-ba kerül! A kisebb cicakendő kerül húszezerbe.

Mélységesen lesújtott eme tény. Több okból is. egyrészt valahogy olyan, de olyan elérhetetlen lett számomra a közel 10 éve tartó alku alapja. Soha nem vennék nyakamba olyan kendőt, amely 180 000 ftba kerül! Egyszerűen nem tudom elképzelni ezt a szituációt! Másrészt vége az alkunak és becsapottnak érzem magam, hogy aki ennyi ideig kacérkodott velem, az hamis, talmi dolog volt.

Vajon a saját céljaid eléréséhez vezető út és a cél elérésének jutalma egymással szoros kapcsolatban állnak? Vagy annak kell lennie?

"Ha nem jöttem volna össze ilyen, vagy olyan férfiakkal, akik sosem a családalapítást tűzték ki célul, akkor nem kezdtem volna el a saját karrieremmel foglalkozni, amolyan kényszerből,ha már a magánéletben nem vagyok sikeres, legalább máshol az érjen."-summázta halkan a barátnőm. Egészen jól összefoglalta a modernkori kényszerkarrierista nők problémáját. Ha kicsit megkapargatnánk a felszínt, a munkahelyen oly sikeres hölgyek döntő többségénél, nem a munka szeretete és pontos elvégzésének akarata állna. Hanem egy szerelem, egy kötődés, egy alku, ami korábban megakadályozta, hogy családja legyen, és most csak pislog, hogy mindenki mint karrierista nőként tekint rá, munkahelyén többletfeladattal, és pozícióval, barátok közt pedig valamilyen csodabogárnak nézik, mert ő nem két gyermeket dédelget, így már a beszélgetéstémák feléhez sem tud, mit szólni. Pedig csak egy szimpla döntés, amelyre oly kevéssé gondolt nagy súllyal, ma már többször emlegeti mint legrosszabb döntését. Hisz kis döntés volt, vagy csak egy tekintet, egy fejrángatás, egy mozdulat, egy szó és hipp-hopp eltűnt a férfi mellőle és mint kényszerszingli, dolgozhat, és hallgathat többet.

Iszonyúan sütött a nap. Sétáltunk megcsömörlötten a reptérről, az egész napos utazástól legyengülve, dobhártyánk a repüléstől és a Frecciarossa közel 300km/órás sebességétől folyamatosan fájt. Mit sem sejtve léptünk be toszkán birodalom fővárosába, Firenzébe. Nemcsak a magunk után húzott bőrönd nyomai árulták el, hogy turisták vagyunk, hanem orrunkon lógó napszemüveg is lebuktatott minket, hiszen a fiorentinoiak nem hordanak ekkor már napszemüveget, merthogy már nem is tűz annyira a nap!
Most is helyi erőnek tekintettek engem, meg –megállítva az utcán, hogy mi merre van. Amire magam is csak széttártam a kezem, hogy én is csak most járok először erre. Lassan táblát viszek 
Ökológiai –civilizációs lábnyom
Ökológiai lábnyom – heurisztikát átvéve és alkalmazva a civilizáció vagy kulturális lábnyom tekintetében Firenze igen sokat „nyomott a latba”, ezért is roppant meglepő a fizikai „kicsinysége”. Michelangelo kilépett Palazzo vecchioból és ment alkotni, ahogy mi is kiléptünk arra a térre, láttuk azt, amit ő látott. Mint egy kis középkori ékszer Firenze belvárosa. Nem hittem volna, hogy ezt mondom, de éjszaka még gyönyörűbb e város. A fények, a folyó és a hold, nekünk most telihold képe különös világba vezet. És éjszaka is minden a turistáknak, lehetséges vevőknek kedvez, fényes, nyitott hívogató.
Eklektikus építészet
Azt mindenképp meg kell jegyezni, hogy az épületek döntő többsége Arno folyó fele néz. Ámbár a mérnökök nem voltak ilyen egyértelműek a többi épületet tekintve, azok arra néznek, ahová kedvük van. Szép eklektikus képet festve a városról, és külön élmény fotózni, mert sehogy sem fér be egy épület sem egy fotóba, anélkül hogy egy másik épület ne lenne benne valamennyire! Hátrább meg nem lehet menni, mert hipp-hopp ott a következő épületegyüttes. Így marad a kavalkád!
Nem tudom, milyen apropóból, hacsak nem a fürdés ellene automatikus negatív beállítottság miatt, de az olaszok a kelleténél jóval több parfümöt, pacsulit eresztenek magukra. Ha szemeddel elveszítettél valakit az utcán, csak szagolj bele a levegőbe és indulj el!
Ha már a szagoknál tartunk, dohányzás. Mindenki, mindenhol. Utcán, buszmegállóban, vasútállomáson. Csupa olyan helyen, ahol sok ember gyűlik össze.
Olasz hölgyek előszeretettel használják az élénk, erős piros rúzst. Még számomra is meglepő volt korán reggel full sminkben vonulni látni a fiatalokat. Akár illett hozzá, akár nem.
És hogy miért is körváros? 
Írhattam volna vidámparkot is, hiszen nemcsak az épületek nem látnak hegyesszöget, de ezt a kavalkádot az utcák és az eszközök is követik. Hogy egészen világos legyek: folyton kanyarba megyünk, vagyunk, vagy jövünk ki onnan. A műanyagszékes buszon ezt nagyon hamar megtapasztalja az utas. Nem is érted, a többiek, miért kapaszkodnak annyira, majd hamarosan rájössz, hogy biza’, az alumíniumülésen minden mily sebességgel csúszik a centripetális-vagy fugális fizikai erőknek meghajolva!
Tömegközlekedés
Lengyel-magyar barátság metaforát kölcsönbe véve, a magyar-olasz tömegközlekedési etikett barátságot is megjeleníthetnénk országimázsunkban! Buszsöför, a busz Istene, hajtója, irányítója, hol kinyílik az ajtó, hol nem, hol csak az első, hol nem. Mindenről csak ő, a nagy vezető dönt. Telefonál, vagy csak fütyül, nem baj csak menjen. Hű alattvalói, néha ugyan beszólnak, de a turisták olasz-nemtudásukkal kiváltották a harmadrangú–rabszolga-neved-kuss érdemet. Így állandó a mozgás a tömegközlekedésen, hisz most akkor ki beszél angolul, és merre vagyunk, és jaj kanyar!!!
Én, teljesen átszellemülve és büszkén lebegtettem buszsöförnek jegyemet, mire ő egy Che faccia? – válasszal méltatott, aminek szép magyar fordítása: Most meg hova szarjak? Többet nem foglalkoztatott a kérdés, asszimilálódtam.

Egy kérdés örökké sötét lesz számunkra, márpedig HONNAN vásárolnak a firenzeiek ÉTELT, ITALT, amúgy bármit?
Mert, hogy sikerült megtudnom több bolti eladótól belvárosban NINCS közért, vagy csak fűszeres basic kajával, de nem mondják nekem, hogy a firenzeiek csak a sarki boltban vásárolnak? Figyeltük az emberek szatyrait, mint dögkeselyűk a zsákmányt. Nem hisszük el, hogy cserekereskedelem ezen fokán megmaradtak. És igen, meg is tudtuk a választ, mikor egy külvárosi, hirdetésekben nem gazdag kiskereskedelmi egység roppant hosszú sorában találtuk magunkat. Még Rómában, Párizsban is lehet találni nagyobb közérteket, nem úgy,mint itt.
Ázsiaiak
Aki volt már külföldön látja, hogy igencsak megdobta a statisztikát az ázsiai turisták száma. Igen, itt is sok kattogtató, komoly nem gyógyítható stílusficamos ázsiai hölgyet láttunk. Kiránduló sapka és leggings edzőcipővel, ami még nem gond, ha nem lenne mindnek valamilyen erős rikító árnyalata, ami persze nem passzol egymáshoz, vagy valamilyen mintája. Személyes kedvencem a leggings magassarkú párosítás, amely cipőt sikerült a hölgynek papucsként hordani, így minden egyes lépéssel a cipő SOS jelzést adott le az arra járónak. Persze ne feledkezzünk el, luxustermék motor funkciójukat! Az utóbbi évek luxustermékének elsőszámú felvásárolói az ázsiaiak. Ott Firenzében, mikor mindenki vágyik egy –egy termékre, megjelennek ázsiai barátaink, akiknek kezükben több száz eurónyi Gucci, Puggi, Luois Vuitton, Breitling szatyor. Azt gondolják, hogy ha ezeket eklektikus stílusban magukra veszik, többek, jobbak, európaiabbak lesznek, vagy bármi…
De persze ott vannak azok az ázsiaiak is, akik vendéglátói szektorban szorgosan dolgoznak. Rengetegen vannak, mellettük fekete és utcán árulós barátaik, plusz indiaiak lepik el az utcákat, szolgálják ki a turistákat.
Mert olaszok vagyunk
Mobilinternet a mienk. És pont. Többnyire a vendéglátóhelyen, vagy buszon, vagy máshol a wifi +39 –cel kezdődő mobilszám mellett lehetett ingyenesen mobilinternetezni. Kicsit belterjesnek véltük ezt a fajta korlátozást, merthogy az internet szabaddá tesz, de az alapfokot mi még ne érezhetjük 

Nincs is annál szebb befejezése egy fárasztó útnak, mint anyanyelvedet beszélő két tündérlány kétórányi mélyenszántó elmélkedését végighallgatni. Minden girltalking témát közösen átsírtuk, nevettük, szóval, amikor sírtak én nevettem és fordítva. Majd az egyik kifakadt: „Itt voltunk két hétig és nem szedtünk fel senkit! Ez nagyon durva!”
Hazafelé ért engem a meglepetés a repülőn, mikor a pilóta a helyzetünk bemutatása után úgy fejezte be mondandóját: „Kellemes magyarországi itt tartózkodást kívánok”. Hosszú percekig merengtem el, vajon mit is akart a magyar pilóta ezzel, magyarul mondani? És kinek? Itt élned és halnod kell, jutott rögtön eszembe. Majd arra a jutottam bárhova is vet az élet, mégiscsak itthon vannak a gyökereim, ami lehet pesszimista, negatív, mutogató, de az enyém, ismerem, mint az Andrássy út kis macskaköveit.

Jótékony napfény bejárta a nyitott ajtajú szekrényt…feléledtek a ruhák.

-Milyen rég is volt, hogy kint jártam az utcán.  Autóban ültünk, száguldottunk, pöttyeim majd leestek! Mindenki csodált, gyönyörű nap volt. Miért is nem ker…

-Jaj, már megint a régi szép idők, mi Piri ruci. –förmedt rá a hosszú fekete kabát. Olyan unalmas vagy már, igen, szép voltál, feszítettél csak úgy a szélben. Megnéztek, sokat táncoltál. De már vagy százszor hallottuk.

-Már megint veszekedtek? Addig puffogsz Hosszú ujjú barátom, míg elajándékoznak téged is, mint tavaly a kis fehér kabátot.

-Olyan szomorú az, hogy csak néha - néha használnak minket, hogy hónapokig akár ránk sem néznek. Majd egyszerre megint megindul az élet, cibálnak, tisztítanak, vasalnak, hypoba dobnak, majd órákig áztatnak. Citromot dörzsölnek belénk, miután kólával öntenek le. Nézzétek már el is repedt a karomnál az anyag. – tárta szét karját a fehér ing, hogy szemléltesse a többieknek a szakadást.

-Mondod te, engem csak egyszer vettek fel, és akkor egész este csak…

- Nem lehet igaz Piri ruci, hogy csak te erre tudsz gondolni?!! Mész majd te is a Hosszú ujjal az adományozós szatyorba!

-Hogy ti milyen házsártosak vagytok! Én meg sem szólaltam pedig amióta megvettek itt lógók. Jöhet tél, vagy nyár, mellőlem el eltünedeznek a ruhák, jönnek újak, én meg csak itt porosodom. –szomorodott el a Pink ruha. – Pedig szegecses fehér övem is van. - mutatta körbe a többieknek.

-Lehet hogy pont ezért! – vihogott erősen a Szakadt, majd továbbtépve a tátongó lukat.

- Ha már úgyis beszélgetünk, -fordult a szürke pulóver a többiekhez- ti kik vagytok? És én hogy kerültem ide?

-Gyere közelebb! -szólította meg rögtön Piri ruci rögtön a szürkeséget. Az illatod, az illatod, az nem a mienk.

-Nem igaz, most meg itt furakodik ez a némber! Amint férfi ruhát szagol, nem lehet leállítani. És igen csak hogy tudd Szürkeség, ő valaha EGYSZER egy alkalommal szép volt. – Hosszú ujj csak úgy hadart, alig lehetett érteni.

-Engem nagyon szeret. Folyton értem kiált, engem kér, mikor hűvös lesz. Puffadt ujjammal körbefonom, melegítem. Teszem a dolgom. Mindig nagy becsben tart, fehér vagyok rögtön piszkos leszek, de ő mindig figyel rám, még azt is megígérte, hogy kitisztít, Szakadttal ellentétben nekem ez jó. Nekem ez jó.-hangsúlyozta Pufi kabát.

-Pszt, látok valakit, csendet. Karok le, ráncok fel! – adta ki Szakadt a vezényszavakat. Mire minden elcsendesedett, visszarendeződött.

szeretnék most futni, rohanni, ész nélkül nekiindulni. tudom, éjjel van, sötétben őrültség elindulni, vágtatni. de annyi feszítő gondolat cikázik bennem.

futni, addig, amíg nem kapok levegőt, amíg nem lesz más gondolatom, mint a következő szusszanat. s akkor, majd csak akkor messze távol leszek attól, ami futásra késztetett.